A kisregényről készült ismertetőmet elolvashatod itt.

A novelláról készült ismertetőmet elolvashatod itt.

A novelláról készült ismertetőmet elolvashatod itt.

 A regényről készült ismertetőmet elolvashatod itt.

A novelláról készült ismertetőmet elolvashatod itt.

A könyvről írt kritikámat elolvashatod itt.

„Kerecsen, kerecsen szállj szabadon, óvjon az ég hosszú utadon!” Van olyan, aki nem ismeri ezt a dalt? A felvidéki Kerecsen indulóját a felvidéki rockerek fejből  fújják. Varga Zsolttal, az együttes frontemberével/dalszövegírójával/gitárosával beszélgettünk a zenéről, dalszövegírásról és a gitárokról.

Mikor kezdtél el zenélni, volt-e valaki a családodban, aki példaként szolgált?

6 éves lehettem, mikor kaptam egy klasszikus gitárt karácsonyra.  Beírattak a komáromi  zeneiskolába.  A nagynéném  férje, Zsákovics Laci, aki akkoriban a helyi zeneiskola gitár tanárja volt, úgy gondolta, hogy érdemes lenne megpróbálnom a gitározást. Persze nem nagyon szerettem oda járni, de azért csak befejeztem az első ciklust. Így kezdődött a dolog.

Az első zenekarodat mikor alapítottad?

Az első zenekart, amiben játszottam azt nem én alapítottam, ez egy akkor már működő zenekar volt, úgy hívták, hogy Destroyer. Ez később a Monitor nevezetű zenekar lett, ami Komáromban és országszerte is elég jó hírnévre tett szert. Klasszikus heavy metalt játszottunk, az Iron Maiden nyomdokain.

A Kerecsennel váltál igazán ismertté és már több éve ebben a bandában játszol. Ezt a zenekart már Te alapítottad. Hogyan jellemeznéd a stílusotokat és honnan jött a név ötlete?

Ez a név, hogy Kerecsen, nekem már tudat alatt rég megvolt. Azt tudni kell, hogy én abbahagytam kb.  nyolc évre a zenélést. Tehát miután befejeztük az utolsó zenekarral, ´92-´93 körül, én 2000-ig nem nagyon zenéltem sehol. Volt egy gitárom, ami szépen bent állt a sarokban, anélkül, hogy hozzá nyúltam volna. Viszont valahol tudtam azt, hogy fogok én még zenélni, másrészt meg azt is tudtam, hogy a zenekarom neve az lesz, hogy Kerecsen. Ez egy jó, kifejező név,  ami  utal egy-két dologra, anélkül, hogy szájbarágós lenne.

A szövegeitekben megfigyelhető egyfajta nemzeti, hagyományőrző vonal, ugyanakkor aktuálpolitikai utalások is vannak benne.

Igen, de nem csak erről szól a Kerecsen. Nem úgy szoktam szöveget írni, hogy jaj, most ez, vagy az kéne, hanem ami úgy jön magától. A dolog arról szól, hogy milyen az aktuális hangulata az embernek, amikor ír. Például vegyük a Mementó című számot. Ugye 2004-ben volt egy ominózus népszavazás, hogy legyen-e kettős állampolgárság vagy ne legyen. Tudjuk, hogy az hogy alakult, és ennek a dalnak a szövege másnapra készen volt. Őszinte felháborodásból született ez a szöveg.

Akkor nem tartod fontosnak valamifajta üzenet közvetítését a dalokon keresztül?

De, ez mindenképpen egyfajta üzenet, de nem egy olyanfajta üzenet, hogy valaki rendel tőlem egy üzenetet, hogy na, akkor most ezt vagy azt írd le… Az aktuális lelkiállapot számít. Vannak elszálló, tehát ilyen meditatív szövegeink, vannak ún. „nemzeti” szövegeink is és vannak társadalomkritikus számok is. Nem szeretem ezeket a címkéket, de másképp nem tudom megmagyarázni. Ami épp foglalkoztatja az embert, amitől éppen vidám,  szomorú, vagy dühös vagyok,  azokról a dolgokról írok.

A Kerecsen indulása nagyon jól sikerült. Mit gondolsz, minek volt köszönhető ez a remek fogadtatás?

Most anélkül, hogy fényezném magunkat, azt tudni kell, hogy az akkori felállás, az a trió, az azért elég ütős volt. Nem mintha a mostani nem volna az, sőt; csak az már nem trió, hanem kvartett. Trióban zenélni azért nem olyan egyszerű dolog, tehát ott mindenkinek oda kell tennie magát és mi oda is tettük magunkat. Voltunk jó pár tehetségkutatón, ahol nagyon sok esetben olyan ember ült a zsűriben, aki én felnézek, és zenei téren példaképemnek tartom, tehát tényleg olyan emberek, akik azért letettek valamit az asztalra. Ezeken a tehetségkutatókon pedig szinte kivétel nélkül nyertünk.

Az elmúlt pár évben viszont a teljes zenekar kicserélődött körülötted. Mi történt, mi volt

az oka ezeknek a változásoknak?

Az az igazság, hogy nem éreztem a többiekben azt a lendületet, meg azt a tenni akarást, amit úgy szerettem volna, hogy legyen a zenekarban. Félgőzzel pedig nem nagyon lehet koncertezni, mert van egy csomó jó zenekar, akik szintén hajtanak. Ha az ember ezt csinálja, akkor zenélni kell. Olyan helyeken is, ahol kevésbé rentábilis, anyagilag is akár. Tehát menni kell, és én ezt nem éreztem a többiekben. Nem arról van szó, hogy ki lettek rugdosva a többiek. Ők ugyanúgy érezték szerintem, hogy nem ez az ő zenekaruk. Ezúton is sok sikert szeretnék nekik kívánni, mindenféle felhang nélkül.

Ha egy dolgot kellene kiemelned a Kerecsen zenéjéből, mi lenne az? Mitől más ez a zenekar, mint az összes többi?

Úgy gondolom a Kerecsen egyfajta rá jellemző zenét játszik, nem igazán követi az aktuális trendeket. Ez nem jelenti azt, hogy nem merítünk a ránk hatással levő zenekarok zenéiből, ugyanis aki zenél az kivétel nélkül valaki más hatására kezdett zenélni. Innentől kezdve minden zenében fellelhetőek bizonyos zenei hatások. Szóval a kérdésre visszatérve természetes, hogy különbözünk más zenekaroktól, hisz nem az a cél hogy egymást koppintgassuk.

Készültök valamilyen turnéra a közeljövőben? Mikor láthatunk titeket itt Komáromban?

A terv a következő. Most, mivelhogy új dobosunk van, gőzerővel próbáljuk a repertoárt, s már nagyjából a végére is érünk lassan, tehát 90%-ban tudjuk a számokat. Áprilisra tippelem, hogy olyan állapotban lesz a zenekar, hogy simán tudunk majd koncertezni és minőségi produkciót tudunk nyújtani. A dátumokat a honlapon és a facebookon tesszük majd közre.

Várhatóak új felvételek?

Az új felvételekkel az a helyzet, hogy az előző felállással feljátszottunk néhány számot, eléggé mostoha körülmények között. Mutatóban van belőle három fönt a honlapon. Ezeket mindenképpen szeretnénk majd újra feljátszani, normális, tehát nem házi körülmények között. A talonban vannak új dalok is, tehát ezek is készülnek. Ezek között lesznek feldolgozások is, de nem más zenekaroktól, hanem népdalok és régi zenék. Persze új Kerecsen számok is jönnek.

A jövőben is meghatározó lesz tehát az eddigi zenei irány.

Keményebb lesz. Mivelhogy már női ének nincs a zenekarban, inkább ilyen rock-metál lesz az irány. A stílus az nagyjából marad, csak keményebb, gitárcentrikusabb lesz.

Van olyan együttes, amelyik hatással volt a zenédre?

Mindenkinek van. Nem titok, hogy nekem a nagy kedvencem az Iron Maiden, de elég széles palettán mozog nálam ez a példaképes dolog. Bejönnek a régebbi blues dolgok, de a komoly- és a népzene is.

Megfigyeltem, hogy évek óta ugyan azon az Ibanezen játszol. Mitől különleges ez a gitár,

azon kívül, hogy a jól szól, mert ezt tudjuk.

Ezt még ´97-ben szereztem, még azokban az időkben, amikor nem zenéltem. Itt a hangszerboltban vettem, azzal, hogy jól jön még valamikor. Akkor ez már egy kifutó modell volt, szóval elég jó áron jutottam hozzá. Ibanez Blaser, egy Fender Stratocaster alakú gitár. Próbálgattam ott többet, mindenféle hiper-szuper satus gitárokat, de valahogy a hangja ennek volt a legjobb. Azóta ez van, és nem is óhajtok tőle megválni. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy ennek már csak a fája az eredeti. A hangszedőket már kicseréltem, persze Ibanez hangszedők vannak benne, csak jobbak, mint amik eredetileg voltak. A hangolókulcsokat, a bundokat is kicseréltettem rajta, alapvetően a fája maradt meg, mert emiatt jó ez a gitár.  Univerzális gitár, tehát a rocktól, a countryig, a jazzig bármit lehet rajta játszani.

A Kerecsen szinte mindent elért, amit helyi szinten el lehet érni. Ad-e ez valami pluszt, könnyebbséget a turnék szervezése terén, esetleg támogat-e titeket valaki?

A zenekart a Jóisten támogatja, más nem nagyon . Tehát mi nem kaptunk soha senkitől ingyen semmit, sőt. Olyan dolog volt például, hogy próbahelyet kerestünk, mert az akkori próbahelyünkről kiraktak bennünket. Én akkor elmentem a városvezetéshez, hogy majd ott megpróbálom, hogy itt ez a Kerecsen zenekar, aki itt-ott-amott öregbítette a város hírnevét… Mondjuk úgy, hogy mikor megmondtam, hogy szeretnénk egy próbatermet a várostól, az illetékes elvtárs úr kiröhögött: „ha-ha-ha, zenekar…, ugyan már…”. Szóval nem, ezt a zenekart nem támogatja senki sem. Nem is baj, jól van ez így, mert nem vagyunk lekötelezve senkinek sem. Ami a fellépéseket illeti: a Kerecsen ugye felvidéki magyar státuszából kiindulva  akárhol nem  tud játszani. Nem nagyon tudnék elképzelni egy Kerecsen koncertet mondjuk Zsolnán (bár sose lehet tudni). Tehát maradnak a déli felvidéki régiók és persze Magyarország.

A Kerecsennek elég komoly rajongótábora van errefelé. Van olyan koncert, ami valamilyen szempontból emlékezetes volt?

Úgy külön nincs igazából, jók szoktak lenni a koncertjeink. Annyian vannak mindig amennyien, de az azért garantált, hogy aki ott van, az jól érzi magát.

Köszönöm szépen, sok sikert a továbbiakban!

A fényképeket Dömötör Ede készítette.

Üdv!

Rég jelentkeztem új írással - sajna nem nagyon jut időm a blogra. A legújabb posztot sem itt találjátok meg, ugyanis bekerültem a  http://horrormirror.blog.hu/  szerkesztőségébe és oda írtam egy ismertetőt. Ez nem jelenti a Széljegyzetek végét, ide is fogok még írni, csak most sok minden történt egyszerre :) Aki tehát szeretné elolvasni a legújabb irományomat, kattintson ide.

A rock és az alkohol mindig is egymáshoz tartoztak. Ismeretes, hogy Slash másfél liter vodkával indította a napját, hogy Ozzy nem emlékszik a nyolcvanas évekre a folyamatos piálás miatt és hogy Zakk Wylde egyedül is képes lenne eltartani egy sörgyárat. A mai poszt azokat a dalokat próbálja összegyűjteni, amelyek valamely módon kapcsolatba hozhatók a szesszel. Miért gyűjtöm össze ezeket a számokat? Mert tettem egy fogadalmat az év kezdetén.

Az újévi fogadalmakkal az a baj, hogy nagyon nehéz őket betartani. Mondhatni lehetetlen. Ugyan ki ne ismerné a problémát? Megfogadunk valami szépet és jót, aztán pár nappal később azon kapjuk magunkat, hogy lőttek a szép terveknek. Éppen ezért én már több éve hanyagolom ezt a szokást. Idén változtattam, ti. rájöttem mi volt eddig a gond.

Mindig túllőttem a célon. A megoldás: olyan fogadalmakat kell tennünk, amiket meg is lehet valósítani. Ne akarjunk egyből totális változást, kezdjük egy kisebb, de teljesíthető lépéssel. Pl. ahelyett, hogy megfogadnánk, nem iszunk többet alkoholt, fogadjuk meg a következőt:

Mától csak olyan piát iszok, amiről már írtak egy fogós rock/metal számot.

Máris sokkal egyszerűbb. Eleinte azt hitten, nagyon szűk lesz a választék, de miután kicsit utánajártam a dolgoknak, rájöttem, igazából nem is kell változtatnom semmin. 

Kezdjük három Korpiklaani számmal. A finn folk metal banda ugyanis számos számmal tiszteleg a tüzes víz előtt.

Korpiklaani: Beer, beer

Korpiklaani: Vodka

Korpiklaani: Tequila

Természetesen nem feledkezhetünk meg a skótok és az írek nemzeti italáról sem.
 

Metallica: Whiskey in the jar 

Firkin: Whiskey in the jar

Evezzünk hazai vizekre:

Beatrice: Sördal

Kárpátia: Pálinka

Kárpátia: Bordal

Belga: Boros (OK, ez nem rock, de attól még jó.)

Ha már a víznél tartunk, ne feledkezzünk meg a kalózok italáról sem:

Alestorm: Rum

Az utolsó szám első pillantásra talán kicsit kilóg a sorból, de csak míg végig nem hallgattad a szövegét.

Ozzy Osbourne: Suicide solution

Aki ki tudja bőviteni a listát, az kommenteljen!
 

A Grave Encounters annak ellenére a 2011-es év egyik legjobb horrorfilmjének számít, hogy lényegében semmi újat nem tud felmutatni: mind a műfaj, mind a technikai megoldások, mind az alapszituáció sokszor elismételt sablonokat juttathat az eszünkbe.

Kezdjük a műfajjal. A Grave Encounters egy áldokumentumfilm. Mielőtt a tényleges cselekmény elkezdődne, kapunk egy jelenetet, amiben egy komoly úriember elmagyarázza, hogy a következő film eseményei valóban megtörténtek, a kamerák a valóságot filmezték, a stúdió nem tett mást, mint megvágta a több órányi filmanyagot. A mai néző már ezen a szövegen általában csak csóválja a fejét és azon gondolkodik, hogy van-e még olyan ember, aki ezt elhiszi. Tény és való, hogy ami a Blair Witchnél még működött, nem biztos, hogy ma is fog, sőt olykor komolyan vissza is üthet. (Emlékezzünk pl. a Fourth kind esetére, ahol készítők annyira bizonygatták a film állításainak valószerűségét, hogy az már irritáló volt. Páran utánanéztek a történet hátterének és a film minden fontos elemét megcáfolták.) A Grave Encounters esetében nem erőltették annyira a témát, tekintsünk hát úgy a felvezetésre, mint egy hangulatfokozó elemre.

A technikai megoldásokról szólva a legfontosabb, hogy Grave Encounters a kézi kamerás horrorok sorát gyarapítja. Van ugyan néhány jelenet, amit rögzített kameraállásokból láthatunk, de a történet nagy részét kézi kamerás felvételeken követhetjük nyomon. A film kihasználja a technikából adódó összes lehetőséget, a szűkített látókör okozta feszültséget, az ide-oda rángatódzó kamera utal a szereplők pánikhangulatára stb. Az egyetlen újítás Rec.-hez, vagy a Cloverfieldhez képest a már említett rögzített kamerák bevonása a játékba. Ebben a készítőket valószínűleg a Paranormal activity ihlette. A két technika kombinálása mindenképpen jót tett a filmnek, mind a hangulat, mind a hitelesség szempontjából.

Az alapszituáció. A Grave Encounters egy televíziós sorozat címe. Ennek lényege, hogy egy kis csapat olyan helyeket látogat meg, ahol paranormális jelenségeket észleltek. Ezeket megpróbálják lencsevégre kapni, ill. különböző segítséggel, a modern technika vagy médiumok bevonásával megszólaltatni. A film előtti prológusban megtudjuk, hogy amit nézünk az nem más, mint a sorozat utolsó, adásba nem került része. Mi is történt? A műsorvezető, Lance Preston és csapata úgy tűnik megtalálta az ideális forgatási helyszínt, ami nem más, mint egy hatalmas, elhagyatott elmegyógyintézet. Ráadásul a helyiek meggyőződéssel állítják, hogy az épületben megmagyarázhatatlan dolgok történnek. A csapat tagjai úgy döntenek, hogy egy éjszakát az épületben töltenek, hátha történik valami.

Látható tehát, a film igazából semmi újat nem mutat. Már létező, más filmekben többször is alkalmazott panelekkel operál (áldokumentumfilm, szellemjárta kórház, paranormális jelenségeket kutató csapat). Ennek ellenére mégis működik a dolog, sőt állítom, hogy a Grave Encounters a tavalyi év egyik legjobb horrorja. Ennek több oka is van.

A legfontosabb, hogy a film a már létező elemeket jól kombinálja és a technikai megvalósításra sem lehet igazán panasz. A hatalmas, ódon épület kellően fenyegető a nyomott atmoszféra megteremtéséhez, és a film maximálisan kiaknázza ezt a feszültséget. A paranormális jelenségek ábrázolása sehol nem megy át komolytalanba. A borzalmak fokozatosan jelennek meg, pontosan a kórházban eltöltött idő függvényében. Minél többet töltenek el a karakterek a kórházban, annál jobban hatalmasodik el rajtuk a kétségbeesés és az őrület. Lance Preston és stábja kénytelen ráébredni, hogy ezúttal valóban különleges helyre találtak.

Természetesen a film nem működne hiteles karakterek nélkül, és meg kell mondjam, a Grave Encounters ezen a téren is jól teljesít. A stáb tagjai teljesen emberi módra viselkednek, a játékukban nincs semmi erőltetett. A forgatás előtt ők sem nagyon hiszik, hogy tényleg van valami természetfeletti a kórházban. Jellemző, hogy Lance megvesztegeti az egyik gondnokot, hogy mondja a kamerába hol és mikor látott szellemet. De a csapat mindegyik tagja jól teljesít, a technikus sráctól a ripacs médiumig bezárólag. Ami meglepő: a stáb tagjai meglehetősen ésszerűen viselkednek. Egyikük sem indul egyedül felderítő útra a sötétben, nem sietnek megnézni, mi kaparászik a sötét sarokban stb. Vagyis nem követik el azt a sok idegesítő ostobaságot, amit a tucathorrorok főszereplői általában megtesznek. Egy ideig próbálják racionálisan megmagyarázni az eseményeket, de mikor nyilvánvalóvá válik, hogy természetfeletti erőkkel állnak szemben azt teszik, amit minden értelmes ember tenne: megpróbálnak elmenekülni az épületből. Az már más kérdés, hogy ezt a kórházat nem olyan könnyű elhagyni.
 

„Legfőbb óhajom minden nép barátsága, mert csak ez a barátság mentheti meg a Földet a katasztrófától. A science fiction is hozzájárulhat ehhez a barátsághoz, mert a közös veszélyek, közös problémák, közös célok előtt álló emberiség képét mutatja fel.“

A fenti idézet – amely az alább bemutatásra kerülő könyv fülszövege is egyben – Isaac Asimovtól, a science fiction egyik nagy öregétől származik. A benne megjelölt cél kicsit talán utópikusnak tűnhet, viszont jól kifejezi Asimov pozitív attitűdjét, az emberiségért tenni akaró hozzáállását.

Segíthet-e a sci-fi az emberiség problémáin? Ez egy fogas kérdés. Hiszen – a kérdést akár így is feltehetnénk – segített-e egyáltalán bármilyen irodalmi mű az embereken? A science fiction irodalmának egyik kulcskérdése a jövő. Hogyan fog kinézni a mindennapi élet, milyen problémákkal fog szembesülni az emberiség, milyen új találmányok jelennek meg stb. Az elbeszélések külső tere tehát az esetek többségében meglehetősen elüt a ma megszokottól. Ami viszont nem változik: a belső, személyes tér. Az ember természete ugyanis nem sokat változott az elmúlt pár ezer évben, s várhatóan nem is nagyon fog. Ugyanazok a vágyak, érzelmek befolyásolják a mai embert, egy egyiptomi fáraót, de egy idegen bolygót felfedező űrhajóst is. A sci-fi tehát azzal a gondolattal játszik el, hogyan fog reagálni az ember a jövőben esedékes változásokra.

De lehetséges-e előrejelezni a jövőt? Bizonyos mértékig biztosan, hiszen a mai technológiákból kiindulva valamennyire látható, milyen irányban fog továbbhaladni a fejlődés. Persze ezek a prognózisok csak rövid távúak és még így sem megbízhatók. A sci-fik többsége viszont a távoli jövőben játszódik, ahol a csillagközi utazás, a dimenziók közötti átjárás, az idegen bolygók felfedezése mindennapos eseménynek számít. Lehetséges hitelesen ábrázolni az ennyire távoli jövőt?

Pontos választ erre a kérdésre nem adható, de felhívnám a figyelmet néhány apróságra. Létezik a sci-finek egy irányzata, melyet hard sf-ként ismer a téma iránt érdeklődő közösség.A hard sf legfőbb jellemzője, hogy különösen nagy hangsúlyt kapnak benne a tudományos, műszaki részletek. A hard science fiction egyik alapkövetelménye, hogy a történetnek pontosnak és hihetőnek, a ma ismert tudományos törvényeken alapulónak kell lenni. Nyilván van egy rugalmassági fok, hogy mennyire rugaszkodik el a szerző a valódi tudománytól, de a tudományos pontosság iránt igény meghatározza ezeket a történeteket. Ismert számos olyan anekdota is, amely éppen arról szól, hogy a sci-fi szerzők sokszor pontosabban jósolták meg a jövőt, mint a tudósok.

Az Álmok a jövőről c. könyv A sci-fi klasszikusai sorozat második kötete. A sorozat bevallott célja, hogy olyan írásokat publikáljon, melyek eddig nem jelenhettek meg magyar nyelven, mégis jelentősnek számítanak. Egy novelláskötetről van tehát szó, amely különböző szerzők műveit tartalmazza. Vannak itt írások a zsáner meghatározó szerzőitől (Arthur C. Clarke, Frederik Pohl, Ray Bradbury), de igazi különlegességek is (Dmitrij Bilenkin szovjet sci-fi író novellája).

A kötetben 16 novella található, melyek négy témakörbe vannak besorolva. Ezek: az Űrutazás, Én, a robot, Harmadik típusú találkozások és A jövő társadalma. Az elnevezések magukért beszélnek, látható, hogy a kötetben szereplő novellák a sci-fi irodalom alapvető kérdéseivel foglalkoznak. Nem szeretném bemutatni külön-külön mindegyik szöveget, csupán néhányat fogok kiemelni.

A már említett szovjet szerző, Bilenkin, az Űrhidegfóbia című írásában azt a kérdést járja körül, hogy a világűrben tapasztalható szélsőséges körülmények mennyire megviselik az ember elméjét. Hiszen ebben a környezetben bármikor olyan problémákkal szembesülhetünk, melyeknek addig a létezéséről sem tudtunk... Mekkora megterhelést tud elviselni az emberi elme?

Keith Laumer novellája, a Háborús ereklye egy magára hagyott harci robot történetét meséli el, melyet – mivel már eljárt fölötte az idő – le akarnak selejtezni. Időközben azonban a gép igazi látványossággá, mondhatni kabalává vált, amelyről a helyi emberek nem akarnak lemondani. A helyszínre érkező tiszt felhívja az emberek figyelmét, hogy egy potencionális gyilkológépet dédelgetnek, de azok így sem akarnak megválni a jó öreg Bobbytól. Hiszen még soha nem bántott senkit. Egy nap viszont Bobby felébred...

Robert Sheckley A szörnyetegek című írása egy klasszikus témát, emberek és idegenek találkozását dolgozza fel. Ami érdekessé teszi a novellát az a nézőpontokkal folytatott játék – Sheckley ugyanis az idegenek szempontjából meséli a történetet, akik bolygójára leszáll egy földi űrhajó. A találkozás számos meglepetést tartogat, de egy biztos: mindkét fél szörnyetegekkel találkozik.

Juan G. Atienza műve, mely a Három- vagy négymilliárd kivándorló címet viseli, egy aktuális problémával, a túlnépesedés kérdésével foglalkozik. A szóban forgó novellában egy tudós az időutazásban látja a probléma megoldását: a népességtöbbletet vissza kell küldeni a történelem előtti időkben, ahol nyugodtan élhetnek, hiszen a földtörténeti ókor klímája megfelelő, s az átmeneti időszak katasztrófái elpusztítanák a visszaküldött emberek utódait – persze csak több millió év múlva. Az emberiség így haladékot nyerne. A terv tökéletesnek tűnik. Vagy mégsem?

Az Álmok a jövőről c. antológiát csak ajánlani tudom mindenkinek. A régi motorosoknak a különlegességek miatt, a sci-fivel ismerkedőknek pedig a klasszikus szerzők és a sokszínű tematika miatt.

A képek Luis Royo művei.

A péntek estét mindig várja az ember. Az egész heti meló során igazából csak az tart életben, hogy tudod, pénteken végre kiengedheted a gőzt. Egy kicsit elfelejted a munkahelyed, az összes problémádat és teljesen kikapcsolsz. Erről szól az egész.

Október 28.-án két zenekar koncertezett a Club 25-ben. Mindkét együttes Tatabányáról érkezett, de nem csak ez a közös bennük. Egyik formáció sem túl régi, a Black Jack 2010-ben, a Dirty Dogs 2008-ban alakult. Mindkét banda a dirty rock´n roll műfajában nyomul. A Mocskos Kutyákat már régóta ismerem, egy olyan zenekarról pedig, amit Black Jacknek hívnak, csak csupa jót tudok feltételezni. Ezzel eldőlt, mi lesz a pénteki program.

Minden adott volt tehát egy remek kis rock ´n roll estéhez. Az előző posztban már írtam miért volt áldás a Club 25 megjelenése, de elfelejtettem megemlíteni egy fontos körülményt. Egészen konkrétan az emberbarát belépőkre gondolok. Nem túl gyakran jut be ugyanis az ember 1 euróért egy ilyen bulira. Ehhez nyilván az kell, hogy a zenekarok is partnerek legyenek a dologban. A Dirty Dogsra ez eddig is jellemző volt, hiszen az első lemezük ingyen letölthető a honlapjukról, és ha elkészül a következő, az is meg lesz osztva. Ez a gesztus, mármint hogy a banda önként lemond a bevételi forrásról, számomra azt mutatja, hogy nekik tényleg a zene és a rajongók az elsők. Amíg ilyen bandák játszanak, addig talán nincs veszve a világ.

Tehát a koncert. Kb. fél tízkor estünk be a klubba és sajnos azt kellett tapasztalnunk, hogy nincs akkora tömeg, mint múltkor. Elsőként a Black Jack játszott. A banda lényegében fogja a 80-as, 90-es évek nagy slágereit és „metálosítja“ őket. „Fogalmazhatnék úgy is, hogy kivesszük belőle a nyálas részeket és az egészet a Rock irányába tereljük.” – írják a FB oldalukon. A szöveg és a dallam marad, csak több a dob, a basszus és a torzított gitár. Lehet, hogy az ötlet nem túl eredeti, de egy biztos: ez az a fajta zene, amire mindenki tud bulizni. Univerzális recept, itt is működött.

A Dirty Dogs már számos fellépésen van túl, most készült el a második lemezük. Mint megtudtuk nemrég klippet is forgattak, melyben egy-két jelen lévő hölgy is szerepet kapott. Röviden: nem kispályás bandáról van szó, és ez meg is látszott a produkción. Az első album (Kutyaként élsz) a már említett dirty rock´n roll jegyében született, ez pedig tipikusan olyan zene, ami nem annyira a lemezen, hanem élőben dörren igazán. Ez igazából a műfajból adódik, melyre soha sem az új utak keresése, hanem az eszméletlen hangulatú koncertezés volt a jellemző.

A Dirty Dogs a fent leírt elméletet profi szinten ültette át a gyakorlatba. A súlyos riffek és a kőkemény szöveg megtette a hatását: lelkes közönségből pillanatok alatt csaholó kutyákká változtunk. A buli tetőpontja talán az volt, mikor felhangzott az Angel city a Motörheadtól. A fiúk ugyebár valamikor ezzel kezdték az egészet... Remek koncert volt, kíváncsian várjuk az új albumot, éljen a rock´n roll!

A Dirty Dogs koncertről Duban Monika készített képeket, melyeket az alábbi linkre kattintva tekinthettek meg: www.facebook.com/media/set/

A Club 25 novemberi programja elérhető itt.

Neil Gaimant általában prózaíróként tartják számon, kevesen tudják róla, hogy verseket is ír. A közeljövőben jelentkezni fogok egy hosszabb Gaimanról szóló poszttal, most csak az egyik versét osztom meg. Gaiman költészetéről megoszlanak a vélemények, ti. egyesek szerint a versek nem ütik meg azt a mércét, amit pl. a regények alapján elvárnánk a szerzőtől. Ezen nézet téves mivoltáról engem a következő vers győzött meg.

Vámpír sextina

Ahol várok, határa az álom.

Árnyék von be. Sötétség ízű az éj.

Csípős és hideg. Így várom szerelmem.

Holdkoptatta színnel jelzi őt e kő.

Eljön, bejárjuk ezt a csinos világot.

Éltet majd a sötétség, éltet majd a vér.

Magányos játék ez, céljában a vér.

De nem hagyott még el az álom,

Nem adnám fel, bármit ígér a világ,

Holdszívta homályra enyhült az éj,

Állok az árnyékban, szemben a kő.

Halott-e szeretőm, halott-e szerelmem?

Álmodtam, míg aludtam, szerelmem,

Több ez, mint élet, több ez, mint a vér,

Napfény keresett mélyen, bár fedett a kő,

Halottabb, mint bármi halott, mégis álom,

Míg párologva ébredt rám az éj,

Alkony űzött, hogy jöjjek, világ.

Századok óta járom a világot,

Osztogatok valami fél-szerelmet,

Egy lopott csókot, majd újra enyém az éj,

Így jó ez az élet és a vér.

És jön a reggel, és nem vagyok, csak álom,

Dermedt, hideg test, fölötte kő.

Ígértem, hogy nem bántalak. Legyek kő,

Hogy áldozat légy, kit mar idő, kit mar világ?

Az igazságot kínáltam, túl minden álmon,

Minden, mit te kínáltál csupán a szerelem,

Mondtam, ne aggódj, és hogy a vér

Íze édes, ha szárnyra kap az éj.

Szerelmeim olykor elhívja az éj,

Olykor fekszenek, hideg test, fölötte kő,

És soha nem kapják mit az ágy kínál, és a vér,

Nem járják az árnyékodat, világ,

Inkább férgekké rohadnak. Ó szerelmem,

Azt suttogják felkeltél, ezt mondta az álmom.

Vártam, előttem kő, lassan letelt az éj,

De nem hagyod el álmod, hogy vadássz a vérre.

Jó éjt szerelmem. A világot kínáltam neked.

(Neil Gaiman, ford. Papp Cseperke)

A sextina olyan versforma, ahol az első hat verssor utolsó szavai ismétlődnek a többi versszak végén, változó sorrendben, az utolsó versszak pedig háromsoros.

H. Nagy Péter nevével már valószínűleg minden irodalom iránt érdeklődő felvidéki olvasó találkozott. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és oktató egy személyben, a szlovákiai magyar irodalmiság egyik legjellegzetesebb alakja. Számos kötete és monográfiája jelent már meg, melyek mind a szerző sokirányú érdeklődésének, szinte kiapadhatatlan tudásszomjának lenyomatai.

A 2010-ben megjelent, Protézisek címet viselő kötet fontos helyet foglal el H. Nagy életművében. Lezár ugyanis egy folyamatot: a könyv a szerző eddig megjelent Kaleidoszkóp-köteteinek folytatása és egyben befejező darabja. Az eddig megjelent művek - a Féregjáratok, Paraziták, Hibridek, Extrák – „protéziseként“ funkcionálva folytatja és kiegészíti azokat.  Egyesíti mindazt, amit ez a négy könyv kínált, a benne található írások ugyanis ilyen-olyan módon köthetők valamelyik előző kötethez, folytatják annak gondolatmenetét vagy hasonló tematikát dolgoznak fel. Természetesen a Protézisek önálló olvasmányként, az őt megelőző könyvek ismerete nélkül is maradéktalanul élvezhető.  

A könyv nagy előnye tehát, hogy igen széles olvasóközönséget szólít meg. Találunk itt szövegeket, melyek az Avatar világát elemzik, olvashatunk egy rövid eszmefuttatást Ady költészetének aktualitásáról, de két nagyobb lélegzetű szövegben például korunk egyik legújabb tudományának, a memetikának egyszerű és logikus bemutatásával találkozhatunk. A tematikus sokszínűségnek köszönhetően a műfaji paletta is igen széles: ismertető, kritika, esszé ugyanúgy előfordul a kötetben, mint könyvbemutatón, ill. irodalmi konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.

Bár a Protézisek szövegei igen nagy tény- és tudásanyagot mozgatnak meg, a szerző stílusa egyszer sem válik tudálékossá, a bonyolult dolgokat is egyszerűen és érthetően fogalmazza meg. Minden írás mögött felsejlik ugyanis az a multidiszciplináris „tudományos látásmód“, melyet a szerző a bölcseleti és természettudományok együttes alkalmazásával, kompromisszummentesen alkalmaz. H. Nagy Péter könyvének bevallott célja, hogy meggyőzze „az olvasót arról, hogy nem csak a tudatlanság nem erény, ám az sem feltétlenül az, ha a kultúrát monotematikusan szemléljük és leválasztjuk róla a tudományos gondolkodást.“ Ennek köszönhetően a Protézisek a tudományos ismeretterjesztés terén is fontos szerepet tölthet be.

H. Nagy Péter: Protézisek. Kaleidoszkóp könyvek 16. NAP Kiadó. Dunaszerdahely. 2010.

A komáromi Rock Club 25 elég jellegzetes intézmény. Már nem is emlékszem mikor léptem be az ajtaján először, de már jó ideje rendszeres látogató vagyok. Ennek több oka van (jó sör + jó zene = jó hangulat), itt és most csak egyet részleteznék: a koncerteket.

Ha Komáromban eldobunk egy követ, nagy valószínűséggel eltalálunk vele egy rockert, mivel elég sűrűn tenyésznek errefelé. Bár van a városban néhány hely, ahol az ember értelmes zenét hallgathat, de a koncertek száma – a nyári fesztiválszezont kivéve – sosem volt igazán kielégítő. Magyarul, nem volt hová menni hétvégenként a haverokkal. A Club 25 megjelenése azért volt áldás, mert ezen a helyen rendszeresen élő zenét hallgathat az ember, rázhatja a fejét, ne adj´ isten még pogózhat is egy jót.

Persze a kezdet nem volt egyszerű. Én még emlékszem azokra a bulikra mikor három zenekar eljött megnézni egymás műsorát és rajtuk kívül kb. négyen voltak a helyiségben. Nem mondom, ennek is megvan a hangulata, de lássuk be: ez nem volt az igazi. Ezek az ínséges idők ma már szerencsére elmúltak és mostanában egész szép számban vesznek rész az emberek a bulikban. Péntek-szombat este rendszeresen fekete ruhás alakokkal telik meg a Kiscsapó utca, és egyik buli jobb, mint a másik.

Van itt minden: blues, hard rock, thrash, gore, ami csak kell, talán viking metált még nem hallottam itt, de ami késik, az nem múlik ugyebár. Általában a helyi/ régióbeli bandák zenélnek, de rendszeresen érkeznek zenekarok Budapestről (pl. a nyár egyik legjobb bulija a Slayer tribute volt), sőt olykor sokkal messzebbről is (Belgium, Erdély stb.). A főszervező a Club 25 fekete öves csaposa, Hangya, aki a Corelosa zenekar basszere is egyben.

A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után most már tényleg rátérek a WMD koncertre. Szombaton este kilencre volt meghirdetve a buli, a zenekar külön kért mindenkit, hogy pontosan érkezzen, mivel a hatályos törvények szerint éjfélkor be kell fejezni a zenélést.

A tervek ellenére az előzenekar csak valamikor tíz után kezdett játszani, ekkorra kb. meg is telt a hely. A budapesti ScerrA zenekart most hallottam először, de remélem nem utoljára. Akit érdekel: http://www.myspace.com/scerramusic, mindenképpen érdemes meghallgatni.

Mire a Watch My Dying a színpadra állt, a hangulat már kellően felforrósodott, a ScerrA zenéje megtette a hatását. A WMD koncertről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, egyértelmű profizmussal hozták a tőlük elvárható szintet. Voltak régi dalok, újak, headbang és pogó, minden, ami kell. Minden a helyén volt, a Fényérzékeny a koncert végén a ScerrA énekesével, Ádámmal különösen ütött. Lehet, hogy csak én érzem így, de úgy vettem észre, hogy a zenekarok tagjai is szemmel láthatóan élvezték a zúzást a Club 25-ben.

Ez volt az utolsó közös Scerra és WMD koncert idén, de remélem még a jövőben találkozunk ezzel a felállással, mert gyilkos ez a kombináció. A Club 25 októberi programja elérhető itt, garantáltan nem fogunk unatkozni a jövőben sem. 

A következőkben Howard Phillips Lovecraft talán leghíresebb teremtményéről, Cthulhuról lesz szó.

„R´lyeh házában álmodva vár ránk a halott Cthulhu.“

Kevés olyan fiktív karakter létezik, aki ekkora hírnévre tett szert, mint a Nagy Cthulhu. Annak ellenére, hogy Lovecraft viszonylag kevesen árul el róla (hiszen igazából még a nevét sem tudjuk pontosan – a Cthulhu csak legközelebbi ahhoz, amit az ember képes kiejteni), nagyon gyakran találkozunk a nevével, igazi kulturális ikon, mém lett belőle.

Lovecraft műveinek egyik alapvetése, hogy éonokkal az emberi civilizáció kialakulása előtt a Földet különböző űrbéli lények, hatalmas erejű entitások, ha úgy tetszik „istenek“ uralták. Ezek a lények idővel más dimenziókba távoztak, elpusztultak, vagy egyszerűen elszunnyadtak. Így tett Cthulhu is, aki – a történet szerint – a tenger mélyén vár arra a pillanatra, amikor a bolygók és csillagok megfelelő pozícióban lesznek ahhoz, hogy hívei felébresszék őt, s folytathassa uralmát.

Lovecraft talán a Cthulhu hívása című írásában fejti ki legrészletesebben ezt a történetet. Cthulhu neve a szerző más műveiben is előfordul, de ez a kisregény éppen arról szól, hogyan akadályozza meg a harmadik személyű narrátor szinte véletlenül Cthulhu visszatérését.

Véleményem szerint ez Lovecraft egyik legjobb írása. Zseniális, ahogy lassan és fokozatosan vezeti rá az olvasót, milyen szörnyű titkok rejlenek a hétköznapi világ színfalai mögött. A történet ugyebár arról szól, hogyan bukkan rá az elbeszélő egy sötét, ősi, titkos kultusz nyomaira, amely az emberi világ peremvidékein megbújva az Ősi Istenek - köztük Cthulhu - visszatérését készíti elő. „A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között.“ Ezek az összefüggések ugyanis olyan szörnyű felismerésekhez vezetnek, amelyeket egy hétköznapi elme nem biztos, hogy el tud viselni.

Az olvasó a narrátorral együtt rakja egymás mellé a mozaikdarabokat, s vele együtt döbben rá a szörnyű igazságra: a felfedezés, hogy a „másik világ“ folyamatosan jelen van mi normálisnak hitt világunkban, alapvetően változtatja meg a világképét. Ez a felismerés – bár drámai változásokat okoz – mégis csak töredékes ismeretekre támaszkodik. Lovecraft jellegzetes írói fogása, hogy szereti homályban hagyni a részleteket, az olvasó fantáziájára bízva a lényeget. „A fő hangsúlynak a finom sejtetésre kell kerülnie“ – írja a Jegyzetek a rémtörténetek írásáról c. művében.   

A Lovecraft által kreált mítosz nem koherens, csak részleteket, utalásokat tartalmaz. Ez nem véletlen, hiszen a szerző mindig is az ismeretlentől való rettegésre építette a műveit. Mikor a Cthulhu hívásában a főszereplő végre meglátja Cthulhut, az első reakciója az értetlenség és a rettegés: azt veszi észre, hogy az emberi nyelv egyszerűen képtelen visszaadni az átélt/látott dolgokat.

Hogy minek köszönhetően lett Cthulhu egy kulturális ikon? Talán mert megtestesíti az ember ősi félelmét az ismeretlentől és mindattól ami másmilyen. Hatalmas, erős és teljesen idegen tőle minden, ami emberi. A rettegésen kívül egy érzést vált ki az emberből. A kíváncsiságot...

Ahogy már említettem, Lovecraft a Cthulhu-mítosszal számos művészt megihletett. Írókat, festőket és zenészeket.

Metallica: Call of Cthulhu

Samael: Rite of Cthulhu

A következőkben Pierre LeCook vendégposztját olvashatjátok.

Ellis 1987-ben megjelent második könyvével az x generációként emlegetett amerikai nemzedéknek egy a társadalomtól jól elkülöníthető rétegét tárja az olvasó elé, a felsőoktatási intézmények kollégiumaiban lakóét. Nem véletlen a körmönfontabb megfogalmazás, írhattam volna egyszerűen egyetemistákat, vagy akár főiskolai hallgatókat, de a műben egyáltalán nem ezen van a hangsúly. Hanem inkább a Dögös-Dugós bulikon, a Kokszos Keddeken, a Szittyós Szerdákon és az éppen évszakhoz, vagy naptári ünnepekhez igazított alkoholmámoros partikon, melyek gyakran végződnek orgiákban.                                                                           

A cselekmény tehát egy egyetemi campusban játszódik 1985 őszén, Campdenben. De ugyanilyen erővel játszódhatna, bárhol a Keleti parton. Lorna Slavin szobájában elsőéves szobatársa éppen az első vadabb éjszakájára készül. Másnap reggel szörnyű fejfajárásra ébred deflorációja után, nemcsak azért mert túl sokat ivott, hanem mert a két vadidegen fiúval való szeretkezése közben minden lökésnél a falba verte a fejét. Ezzel a fejezettel nyit Ellis, s a továbbiakban sem kapunk kevesebbet a hedonista életérzésből. Végig párhuzamosan fut a történet, minden egyes fejezet aktuális mesélőjének szemszögéből, belső monológjából és párbeszédeiből áll össze a mű szerkezete. Emiatt is nagyon könnyen lehet azonosulni egy-egy szereplővel, szimpátiától függetlenül. A felszínes és számító karakterek számára gyakran az aznapi drogadag, vagy a könnyen ágyba vihető partner felkutatása az elsődleges teendő. A karakterek között Sean Bateman emelkedik ki, gyakorlatilag köré épül az események fővonala. Sean egy piti drogárusként tevékenykedik a campus területén, órákra nem jár, s hogy mennyire nem érdekli az egész, arra a következő sorok remek példát szolgáltatnak:

„– Hm…  Hát igen, vannak gondjaim egy-két tárgyból. – Szünet. – Bukásra állok szobrászatból?                                                                                                                                  – Hát, ami azt illeti, igen – mondja Masur, baljósan tekintve a kezében lévő rózsaszín lapra.       

– Ezt nem értem – mondom ártatlanul.   

 – Úgy néz ki, Mr. Winters azt mondta, ön a negyedéves munkája címén, neki úgy tűnik, nem csinált mást, mint összeragasztott három követ, amit a kollégiumépület mögött talált, és kékre festette őket.”[1]                                                                                              

Ám Sean nem teljesen az, akinek gondolná az olvasó elsőre, fokozatosan adagolva jutunk el a teljesebb képig, s bizonyos motivációinak okaira is fény derül.                                

Ellis amolyan reménysugárként, a felszínes érzelmeken túl, egy lány szerelmesleveleinek képében reményt próbál csepegtetni, miszerint nem lehet, mindenki ennyire közönséges egy társadalmi csoportosuláson belül. Ám ahogyan végződik a plátói szerelembe beleőrülő lány életútja, felfogható egyfajta állásfoglalásként is az idealista életszemlélettel szemben. Ugyanakkor a lány tökéletesen betölti a rá kirótt szerepet, s levelei olvasása közben kirajzolódik érzelmeinek mélysége is: „A szemem mindig készen áll rád. Beléd akar kapaszkodni, bolyhos fehér takaróra fektetni – a karodban akarok lenni, biztonságban a te erős karjaidban. Elvinnélek Arizónába, és még az anyámmal is összeismertetnélek. A szerelem magvai kicsíráztak, és ha nem fogunk együtt égni, egyedül égek el.”[2]     

                                                                                                                                        Zárásként még fontosnak tartom megemlíteni a szöveget végigkísérő zenei utalásokat, melyek hasonlatosan Neil Gaiman, vagy akár Thomas Pynchon műveihez, itt is a hangulatteremtésben, valamint bizonyos érzelmek kifejezésében jutnak kitüntetett szerephez. Ellis művének talán legerősebb oldala, hogy kiválóan szemlélteti a végtelen bulik utáni lesújtó reggeleket, a kilátástalanságot, mely más esetekben bizonyos fogadalmak megfogalmazásához vezet (pl. soha többé nem iszom, nem bújok ágyba vadidegennel, nem szívok több kokaint). Ebben a műben ilyesmikre nincs esély, s a szereplők személyisége sem olyan, hogy bármit másképpen szeretnének csinálni a közeljövőben, azt sem lehet mondani, hogy az efféle életvitelnek ne lennének kellemes oldalai.

Nemrég tért vissza a képernyőkre a negyedik évad első részével az egyik legjobb televíziós sorozat. Ennek kapcsán szólnék pár szót a legtökösebb motoros banda történetéről.

A Sons of Anarchy ott folytatja a negyedik évadban, ahol abbahagyta: aki látta az eddigi részeket, annak garantálom, hogy vigyorogva fogja végigülni a nyitóepizód első 5 percét. A készítők már eddig is megmutatták, hogy remek zenés montázsokat tudnak alkotni, de ez, a szabadulás pillanatait megörökítő néhány perc fantasztikus. Körülbelül emiatt nézem ezt a sorozatot.

A törvényen kívüli motorosokról szóló sorozat ötlete Kurt Sutter agyából pattant ki. A koncepció egyszerű volt: „If you have great characters there will always be great story.“ És bár a kezdés kicsit vontatott volt, mára a kritikusok bólogatása és az egyre növekvő, elhivatott rajongótábor egyértelműen igazolták Sutter koncepcióját. A Sons of Anarchy erőssége egyértelműen a karakterekben rejlik. Bár mindegyiknek tapad némi mocsok a kezéhez, kivétel nélkül ragaszkodnak egy sajátos becsületkódexhez. Ennek lényege a szabadság szeretete, a család tisztelete és természetesen a bandán belüli összetartás, hiszen a SoA mindenek felett áll. A másik fontos összetevő a zene, amit a készítők mindig zseniálisan használnak a megfelelő hangulat megteremtéséhez. A remekbe szabott zenei montázsok szinte a sorozat védjegyévé váltak.

A sorozatot az FX csatorna kezdte vetíteni, lényegében a The Shield utáni űrt akarták vele kitölteni. Egy hasonlóan kompromisszummentes, provokatív sorozatot akartak, és Kurt Suttertől meg is kapták. Az eredeti cím Forever Sam Crow lett volna, a csatorna kérésére változtattak rajta. A címszereplő motoros banda teljes neve ugyanis Sons of Anarchy Motorcycle Club, Redwood Original Charter. Ennek a rövidítése a SAMCRO, vagy Sam Crow, ami rendszeresen felbukkan a szereplők párbeszédeiben.

A Sons of Anarchy tagjai nem éppen törvénytisztelő egyének. Főleg fegyverkereskedelemmel foglalkoznak (az IRA szállít nekik), de sok más illegális dologban is benne vannak. Ennek ellenére Charming városában tisztelet övezi őket: távol tartják ugyanis a várostól a drogokat és a multikat, valamint az erőszakot is igyekeznek a minimálisra szorítani. Ebben nagy segítségükre van a helyi rendőrfőnök, aki már rég lepaktált a bandával.

Ez tehát az alaphelyzet, innen indul a cselekmény. A bonyodalmat a Charming városába betörni próbáló rivális bandák, a fegyvercsempészet körüli problémák valamint a SoA-n belüli rivalizálás okozza. Az alelnök, Jax ugyanis arra akarja rávenni a többieket, hogy hagyjanak fel az illegális ügyletekkel. Ez nagyon nem tetszik a banda vezetőjének, Claynek (aki Jax mostohaapja is egyben). A belső harcok épp a legrosszabbkor kezdődnek, hiszen a bandára rászáll a szövetségi rendőrség és az Amerikai Nacionalista Liga is be akar törni a városba. A három évad tartalmát meg sem próbálnám összefoglalni, akit érdekel, nézze meg.

A harmadik évadnak ugyebár úgy lett vége, hogy a banda egy része börtönbe került. A negyedik évad az ő szabadulásukkal indul. Ugrottunk tehát az időben, nem is kicsit. Őszintén szólva nem igazán értem, miért kellett teljesen kihagyni a börtönben eltöltött időt, engem tényleg érdekelt volna, hogyan telt a SoA tagok kényszerű „nyaralása“. Tény, hogy a nyáron megjelent néhány „appisode“, ami a harmadik és a negyedik évad közötti űrt volt hivatott kitölteni. Ezek a pár perces klippek életképeket mutatnak a börtönben eltöltött időről: láthatjuk Jax megtámadását, hogyan próbál Clay védelmet szerezni a börtönben, stb. Bár az évadnyitó rész utal ezekre az eseményekre, nem kell aggódni: az is megérti az történetet, aki nem követte figyelemmel az „appisode“-kat.

A fiúk tehát visszatérnek a városba, de azt kell látniuk, hogy a távollétük alatt jelentős változások történtek. Az új polgármester, Jacob Hale azon ügyködik, hogy új lakóparkot építsen ki Charmingban, befektetőket és multikat akar a városba hozni. A sheriff személye is megváltozott: Roosevelt hadnagy már várja a motorosokat és meglehetősen határozottan felhívja Clay és a többiek figyelmét a változásokra. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a Sons frissen szabadult tagjai egy ellenséges városba térnek haza. Hogyan birkóznak meg a fiúk a problémákkal? Akit érdekel, nézze meg az évadnyitót!  

Említettem, hogy a sorozat nagyon sokat köszönhet a zseniális zenének, következzen tehát a főcímdal, kedvcsinálónak.

Folytatódjon tehát Westeros nagy házainak bemutatása. A most következő házak szintén jelentős befolyással bírnak Westeros életére, semmiben sem maradnak el az első posztban bemutatott házak mögött. Mindössze arról van szó, hogy a regényfolyamban nem áll központi helyen a történetük.

Az Arryn-ház

Az egyik legősibb ház. A ház feje, John Arryn volt Robert király segítője, amíg rejtélyes körülmények között el nem halálozott. Ez a tragikus esemény egy olyan láncreakciót indított el, amely egész Westerosra kihatott. Az Arryn-ház feje viseli hagyományosan a Kelet Őrzője címet. Ősi családi kastélyuk a Sasfészek, mely a szóbeszéd szerint bevehetetlen. John Arryn halála után a felesége, Lysa Tully uralkodik benne.

Az Arrynok címerén égszínkék mezőben fehér sólyom és hold látható. Jelmondatuk: „Hatalmas, mint a becsület.“

A Tully-ház

A Tully-ház Aegon hódítása idején kezdett emelkedni. A harcokban a sárkányúr mellé álltak, aki később nem feledkezett meg róluk. Azzal jutalmazta a Tullykat, hogy nekik adományozta a Három folyó menti területeket. Gazdag földjeiknek köszönhetően a legnagyobb családok közé emelkedtek, bár sosem adtak királyokat. A család székhelye a Zúgó nevű kastély, mely két folyó találkozásánál épült, miáltal igen nehezen ostromolható.

Hoster Tully, a Zúgó ura már igencsak benne jár a korban. Két lánya és két fia van, ezek közül Catelyn Eddard Stark felesége, Lysa pedig John Arryn özvegye. Ennek köszönhetően a Tullyk számítanak a Stark-ház legközelebbi szövetségeseinek.

A Tully-ház címerén hullámos kék és vörös mezőben ugró ezüstpisztráng látható. Jelmondatuk: „Család, kötelesség, becsület.“

A Tyrrel-ház

A Tyrrelek a folyóvidék királyainak intézőiként emelkedtek fel. Amikor azonban királyuk elesett a Hódító Aegon elleni háborúban, átengedték a területet a Targaryeneknek. Jelenleg a Folyóvidék felett uralkodnak, központi váruk Égikert. A Tyrrelek nem igazán kapnak szerepet az első kötetben, a későbbiekben válnak fontos szereplőkké előbb mint Renly Baratheon, később, mint Joffrey Baratheon támogatói. A Tyrrelek közül az első kötetben Ser Loras, a Viráglovag kerül előtérbe, aki a birodalom talán leghíresebb lovagja (persze csak Jaime Lannister után).

A Tyrrelek címerén aranyrózsa látható fűzöld mezőben. Jelmondatuk: „Erőssé növünk.“

A Martell-ház

A Martellek Dorne urai, Nymeria, a harcos királynő utódai. Uradalmuk Westeros legdélebbi részén található. Dorne lényegében „birodalom a birodalomban”, saját törvényekkel és szokásokkal. Urai nem királyoknak, hanem hercegeknek nevezik magukat, a trón és a címek pedig a legidősebb gyermekre szállnak, függetlenül attól, hogy fiú vagy lány az illető. Dorne az egyetlen királyság, amelyet még Aegon, a Sárkány sem hódított meg. Csak jóval később, egy házassági szerződés révén került a birodalomhoz.

A Martell-ház címerén aranylándzsával átütött vörös napkorong látható. Jelmondatuk: „Meg nem hajol, meg nem rogy, meg nem törik.”

A Greyjoy-ház

A Greyjoy-ház az ősidők Szürke királyától származtatja magát, aki uralkodott a tenger fölött, s egy sellőt vett feleségül.

A Greyjoyok székhelye Pike szigetén található. Hasonlóan a Vas-szigetek többi lakójához, ők is évezredeken keresztül fosztogatták a partvidéket. A szigetek lakói mindig is büszkék voltak a szabadságukra és a csatában tanúsított bátorságukra. A múltban minden szigetnek megvolt a maga „sókirálya“ és „sziklakirálya“, továbbá az ősi jog szerint minden kapitány királynak számít a maga hajóján. Létezik ugyan egy Főkirály, akit a szigetek urai közül választanak, de az ősi hagyományokat neki is tisztelnie kell.

A Vas-szigetek jelenlegi ura Balon Greyjoy, aki megpróbált ősei nyomdokába lépni, s fellázadt a Vastrónus ellen. Kezdetben sikeres volt, később azonban Robert Baratheon és Eddard Stark közös erővel legyőzték. Hogy ne okozzon problémákat a jövőben, Eddard Stark túszként magával vitte a lázadó Vaskirály fiát Theont Deresbe.

A Greyjoy-ház címerén fekete mezőben aranykraken látható. Jelmondatuk: „Mi nem vetünk.“

A Trónok harca számos művészt megihletett. A következő videót egy rajongó állította össze. Ez itt a Greyjoy-házról szól, de a youtube-ajánlások között megtaláljátok a többi házat is.

A továbbiakban Pierre LeCook vendégposztját olvashatjátok, aki egy igazi érdekességről fog értekezni az írásában.

Steven Saylor nevét az olvasóközönség a Sub Rosa c. regényfolyama révén ismerhette meg. Ezekben a főhős Gordianius, aki amolyan ókori Magnumként definiálható. Különféle megbízatásokat teljesít, zömmel jómódú római polgároknak, Sulla diktatóriumától a második triumvirátusig terjedő korszakban. A szóban forgó sorozatban Saylor körültekintően alakította ki a korszak szellemiségét és történelmi hátterét, valamint finoman kimunkált jellemrajzokat kapunk egy-egy korabeli nevesebb személyiségről is (már amennyire a fennmaradt életrajzok morzsáiból ez megoldható).

Ám most nem Gordianus kalandjairól lesz szó, hanem a szerző magna opusként számon tartott írásáról, a Rómáról.[1] A mű szerkezetével kapcsolatban talán az a legjelentősebb információ, hogy teljesen lineáris szerkezettel rendelkezik. Kr. e. 1000 táján indul a történet, s egy híján ezer évvel később zárul. Tizenegy fejezeten keresztül két család, a Pinariusok és Potitiusok változatos kalandjait követve rajzolódik ki a Város történelme. Saylor Livius[2] nyomán próbálta meg követni az eseményeket. Mivel azonban már az Ab Urbe condita szerzője sem volt bizonyos miként történtek valójában az események Kr.e. 510-ig, ezért a san francisco-i szerzőnk az arany középutat választva, végig bizonyos korlátok között maradva, szabadjára engedte a fantáziáját. Remek példa erre, ahogyan létrehozott egy összekötő kapcsot, mely végigkíséri az egész történetszálat. Ez nem más, mint egy egészen kicsi, ámde a kor vallásos légkörében teljes létjogosultsággal rendelkező apróság, egy Fascinus nevű talizmán. Ám ugyanígy megemlíthető a második fejezet, az Erre járt egy félisten felvetése, miszerint Hercules győzte le Caccust, akinek mítosza az egyik legtovább fennmaradt ősi rémtörténete volt a köztársaság kori Rómának.                                                

Ahelyett, hogy most mélyebben belemennék az események kifejtésébe, inkább idézek pár sort magyar kiadás végén található esszéből[3], melyben a Múlt-kor szerkesztői egy kicsit más perspektívába helyezik a szöveget: „A körülmények kedvező alakulása? A szerencsés véletlen? […] Vajon mi dönti el, hogy egy nép a többi fölé tud kerekedni? A világbirodalmak kialakulása régóta foglalkoztatja a történészeket is, Steven Saylor új regénye pedig egy ókori historikus, Titus Livius emlékének ajánlva indítja a római nép történetét. […] Livius elsősorban író volt, nem pedig történetíró, az elődök tévedéseit csak akkor javította ki, ha azok már-már a hiteltelenség látszatát keltették az olvasóban.” 

Az utolsó mondatra reagálva: ahogy Livius írói megoldásaiban kétség kívül dominált a hitelesség kérdése, ugyanígy Saylor regénye sem rugaszkodik el a valóságtól, végig nagyon életszagú marad, s nem nehéz az egyes fejezetek kulcskérdéseit párhuzamba hozni korunk eseményeivel. Mindemellett Róma várossá válása, majd a királyok elűzése után csaknem 500 évig fennálló köztársaságának történelme varázslatos módon beszippanthatja az olvasót, velem legalábbis ezt tette. Léteznek regények, melyeket azért tartanak jónak, mert irodalmilag, nyelvezetileg, műfajilag újat, vagy legalábbis újító dolgot próbálnak meg létrehozni. A Róma nagyon nem ilyen, végtelenül egyszerű, ám ettől függetlenül a történelmi regények piacán nagyon előkelő helyet foglal el.

Az előző írás egyfajta általános bevezető akart lenni a Trónok harca világához. Ígéretemhez híven Westeros nagy házainak vázlatos bemutatásával folytatom. Írás közben azonban arra jöttem rá, hogy nem lesz elég egy poszt a téma kifejtéséhez. Ezért a ma csak az első kötetben leginkább szerepet kapó négy ház, a Targaryen-, a Baratheon-, a Lannister- és a Stark-ház kerül bemutatásra.

Az előző részben említettem, hogy a Trónok harca világa lényegében a középkori lovagvilágra emlékeztet. A Tűz és Jég ciklus lényegében a Vastrónusért folyó harcokat mutatja be, mely küzdelem során családok emelkednek fel s merülnek feledésbe. A dinasztiák között folyó véres harc mögött azonban egyéni sorsok és tragédiák húzódnak meg. Martin írói zsenije talán ezen sorsok bemutatása során mutatkozik meg legjobban. Bár a regény cselekményének előrehaladtával számos szereplőt ismerünk meg, a szerző mindegyiküket igen árnyaltam jellemzi, valódi célokkal és motivációkkal látja el őket, ezáltal téve hitelessé a történetet. Ennek az egyik következménye az, hogy az olvasó nem igazán tudja meggyűlölni egyik főbb karaktert sem, hiszen az adott szereplőnek – a saját szemszögéből legalábbis – mindig van oka arra, amit tesz. Még a legnegatívabb szereplőben is van némi emberség (pl. Sandor Clegane), és a „jó fiúknak“ is vannak hibái.

Most tehát következzen azon házak rövid bemutatása, melyek részt vesznek a Vastrónért folytatott küzdelemben.

Targaryen-ház

A Targaryenek voltak azok, akik egyesítették az addig egymástól független Hét Királyságot. Ezt a hatalmas tettet ősi örökségüknek köszönhetően vitték véghez: a Targaryenek ugyanis a sárkányok véréből származnak, ennek köszönhetően pedig képesek uralni e fenevadakat. Hódító Aegon partraszállása óta azonban sok minden megváltozott, a dinasztia nem mindegyik tagja volt méltó az őseihez. A sárkányok idővel kihaltak, s a legutolsó Targaryen király, II. (Őrült) Aeris olyan csapnivaló uralkodónak bizonyult, hogy Robert Baratheon lázadást szított ellenne, s letaszította a trónjáról. A harcok során majd minden Targaryent meggyilkoltak, mindössze Viserys és Daenerys maradtak életben, akik elmenekültek Westerosról.

A Targaryen-ház címerén fekete mezőben háromfejű vörös sárkány látható. Jelmondatuk: „Tűz és vér.“

Baratheon-ház

Ez a ház adja a Vastrónus jelenlegi uralkodóját, I. Robert királyt. Robert Baratheon ifjabb korában rettenthetetlen és félelmetes harcosnak számított, s igen szoros barátságot ápolt Eddard Starkkal, Deres urával. Közösen robbantották ki a felkelést a sárkányurak ellen. Robert azonban jobb harcosnak bizonyult, mint királynak, az eltelt évek alatt elveszítette erejét, s a birodalmat lényegében a tanácsosai irányítják. A király azonban változtatni akar ezen, s ezért a királyvárba hívja Ned Starkot. Robertnek két öccse van, Renly és Stannis, akik a későbbiekben kapnak jelentős szerepet.

A Baratheon-ház címerén arany mezőben koronás fekete szarvas látható. Jelmondatuk: „Miénk a harag.“

Lannister-ház

A Lannister az egyik legerősebb ház, mely a Kaszer-hegy aranyának köszönhetően egyben a leggazdagabb is. A család feje, Tywin Lannister az utolsó Targeryen-király Segítője volt, azonban Robert Baratheon felkelése során az utolsó pillanatban a lázadók oldalára állt. Ezzel lényegében eldöntötte a háborút. Három gyermeke van. Cersei a király felesége. Jaime Lannister a királyi testőrség parancsnoka, azonban csak Királyölőként emlegetik, mivel esküjét megszegve meggyilkolta az őrült II. Aeryst. Robert Baratheon ennek ellenére (vagy épp ezért) meghagyta tisztségében. Tywin felesége a harmadik gyermek, Tyrion Lannister születésébe halt bele, s a Kaszter-hegy ura ezt sosem bocsátotta meg fiának. Az sem segített a helyzeten, hogy Tyrion törpének született.

A Lannister-ház címerén egy arany oroszlán látható, vörös mezőben. Jelmondatuk: „Halld üvöltésem!“

A Stark-ház

A Starkok észak urai, ősi és nagy dinasztia. A Tél királyaiként is emlegetik őket, a függetlenségüket akkor adták fel, mikor Torrhen Stark úgy döntött, hogy inkább hűséget fogad a Targaryeneknek, mintsem hogy megütközzön velük. A ház jelenlegi feje, Eddard Stark, Deres ura, Robert király régi barátja. Együtt vezették a lázadást a Sárkányurak ellen. A Starkok mindig is jó kapcsolatot ápoltak az Éjjeli Őrséggel, a Fal védelmezőivel. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Stark család története áll a Trónok Harca középpontjában, bár ez a későbbiek folyamán változni fog. Eddard a király segítőjeként kénytelen otthagyni Derest és a Királyvárba utazni, s ezzel olyan eseménysor indul el, melynek nagyon komoly kihatása lesz a Stark-ház sorsára.

A Stark-ház címerén szürke rémfarkas látható hófehér mezőben. Jelmondatuk: „Közeleg a tél.“

Egyelőre ennyi, folyt. köv.

Nem fogok hazudni, én is a sorozat miatt kezdtem el olvasni a könyvet. A kettőt nem hasonlítanám össze, hiszen két különböző médiumról van szó más lehetőséggel és célokkal, de annyit megjegyeznék, hogy a sorozat első évada meglehetősen pontos adaptációja a könyvnek, és mindkettőről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

1996-ban jelent George R. R. Martin tollából a Trónok harca című regény, a Tűz és Jég ciklus bevezető kötete. Akkoriban a szerző még trilógiában gondolkodott (A Gyűrűk Ura mintájára), ám a történet szövögetése közben ráébredt, hogy nem fog beleférni három könyvbe. Nemrég jelent meg az ötödik könyv (Dance with dragons), de a sztorinak még most sincs vége.

A Trónok harca megjelenésekor Martin már nem számított kezdőnek, hiszen első novelláját már a hetvenes évek elején eladta, dolgozott forgatókönyvíróként Hollywoodban és a Hugo- valamint a Nebula-díjat is begyűjtötte. Sci-fi művekkel kezdett, de dolgozott újságíróként, szerkesztőként, tanárként stb. Az igazi sikert viszont a Trónok harca hozta meg.

A Tűz és Jég ciklusa egy elképzelt világon játszódik. Westeros nagyjából egy középkori lovagkirályságnak felel meg, viszont ebben a világban létezik a mágia. Vagy legalábbis a hősi múltban létezett. A történet egyes szereplői ugyanis elég szkeptikusan viszonyulnak a természetfelettihez (különösen Tyrion). Mindenki tudja, hogy valamikor régen valóban létezett a varázslat Westeroson, hiszen a Királyvárban ott vannak a Targaryen királyok sárkányainak koponyái. A probléma az, hogy mindez nagyon rég történt, így a Trónok harca jelenében az emberek többsége ugyanolyan szkeptikus a mágiával szemben, mint az olvasó.

Martin stílusának legnagyobb erénye kétségtelenül a roppant árnyalt karakterábrázolás, a legapróbb részletekig kidolgozott világ, valamint a mesteri történetvezetés. A Tűz és Jég ciklus minden kötete vaskos alkotás, viszont Martin eléri azt, hogy az olvasó figyelme egy pillanatig se lankadjon. Saját bevallása szerint a különböző tévés sorozatok készítése során tanulta meg, hogyan kell úgy befejezni egy fejezetet, hogy az olvasó biztosan tovább lapozzon.

A regény narrációja is hozzájárul a figyelem fenntartásához. Egyrészt a cselekmény több párhuzamos szálon fut, Westeros különböző részein (a Falon, Deresben, a Királyvárban stb.). Másrészt a regényben viszonylag rövid fejezetek követik egymást, s minden egyes fejezet más-más szereplő szempontjából mutatja be az eseményeket. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő az adott szereplő nézőpontján, gondolatain, érzésein keresztül meséli a történetet (elbeszélt tudat), ami által az egyes karakterek nagyon közel kerülnek az olvasóhoz.

A Trónok harcát gyakran hasonlítják J. R. R. Tolkien hasonlóan grandiózus munkájához A Gyűrűk Urához. Valóban észrevehetünk párhuzamokat pl. az epikus történetvezetés vagy a több szálon futó cselekmény mentén, de a különbségek legalább olyan beszédesek. Martin mintája az angol középkor, főleg a Rózsák háborújaként emlegetett trónharc volt, szemben Tolkiennel aki az angolszász mitológiára épített. Martin világa ebből következően sokkal keményebb, agresszívebb, olykor kegyetlenebb.

Egyelőre ennyi. A következő részben jönnek Westeros nagy házai, jellemzésük, valamint pár szó a cselekményről, ill. néhány további elemző megjegyzés a regényről.

George R. R. Martin: Trónok harca. A tűz és jég dala I. Alexandra. 2008. ford.: Pétersz Tamás

Ha időrendben haladnánk, akkor ez a kritika került volna fel először. Ez ugyanis az első filmkritikám. Mondjuk, ez meg is látszik rajta, meglehetősen elfogult és olyan kifejezések vannak benne amelyek nem feltétlenül illeszkednek egy objektív kritikus eszköztárába. (Na nem mintha ebben az életben már láttam volna objektív kritikust. De azt mondják léteznek. Mint Nessie.) Mégis kirakom, mert mint említettem, ezzel kezdődött minden.

Csak a miheztartás végett: ez egy kalap sz*r. Tudom, hogy ezt már nagyon sokan mondták, de ez az igazság. Minden előzetes figyelmeztetés ellenére én is elkövettem azt a hibát hogy megnéztem, ahogy valószínűleg ti is el fogjátok. Miért?

Mert hát legyünk őszinték. Az ember nem vár túl sokat egy AvP filmtől. Nem kellenek mély filozófiai gondolatok, nem kell világmegváltás. Legyen benne a két főmumus, akció, némi feszültség, gonosz multik. Karakterek, akikért képesek vagyunk aggódni, némi fanyar humorral megáldva. Ennyi. A két monstre univerzuma annyira ki van dolgozva, hogy ezzel nem kell sokat bíbelődni, a két húzónév pedig biztosítja a magas látogatottságot. Az ember azt hinné, hogy ezt nem lehet elrontani. És mégis…

Adott ez a két figura. Az egyik gusztustalan tojásként kezdi pályafutását, hogy abból kikelve és a mellékszereplőket megfertőzve, elképesztő evolúciós bukfenccel kecses fekete, duplafogsorú szörnnyé változzon. Gyors, kegyetlen, halálos. A tökéletes gyilkológép.

A másik semmivel sem jobb. Élvezetből gyilkol, a vadászat a mindene. Egy vérbeli Ragadozó. Elképesztő fizikai képességeit és fejlett fegyverarzenálját csak arra használja, hogy minél exotikusabb vadakra vadászhasson.

Ezeket a jellemzőket egy rajongó vágja. Órákon át képes elemezni az alien egyes életciklusait, vérre menő vitát folytat bárkivel arról, hogy melyik a leghatékonyabb predator fegyver. Ez pedig azért van így, mert Alien és a Predator című filmek – a kritika fanyalgása ellenére – kultuszt teremtettek. Az Alien 2 még méltó folytatásnak bizonyult, de ami ezután jött, annál még az is épületesebb, amit az ember a wc-ben hagy maga mögött.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor persze be kell vallanunk, hogy az AvP 1 után számítani lehetett erre. Éreztem én, hogy nem lesz ennek jó vége. Az AvP 1-et, minden hibája ellenére egész tűrhető alkotásnak tartom. Adott volt egy story, ami bár alapjában forgatta fel a két univerzumot, mégis bizonyos pontokon kapcsolódott az előzményekhez. A néger csaj messze attól, hogy ő legyen az új Ripley, de hozta a kötelezőt és a rendezőnek sikerült leszerződtetni egy igazi színészt is Lance Henriksen személyében. De ennyi, jó szövegekre már nem futotta. Nyilván voltak hibák, persze. A két archeológus, aki tök sötétben folyékonya olvassa az ősi véseteket... Vagy a felturbózott alien kikelés... A logikai hibák (a prof ellövi:„az azték számrendszer metrikus volt... ezért szerintem a piramis 10 percenként átalakul...“ – és a legrosszabb az, hogy IGAZA VAN).

Ennek ellenére volt egy érdekes alapötlet (a vadászok visszajárnak a Földre szórakozni a bogarakkal), egy-két emlékezetes karakter (a kedvencem a műszaki zseni csávó, aki eleve megpecsételi a sorsát azzal, hogy a gyerekei fényképét mutogatja. Arcmászók nyírják ki, de még a halálában is tökösebb, mint az egész banda predatorostul együtt). Szóval lehet szidni az első részt, de meg kell hagyni, hogy megtörte a jeget és hozott valami újat a képbe.

Aztán jött az AvP 2. Az előzetes hírek biztatóak voltak: lesznek katonák, a szörnyek végre nem védtelen civileket gyilkolásznak (nekem őszintén szólva az Alien 2 mindig jobban bejött, mint az egyes. De ez szubjektív. Game over man!!! Game over!!!) A rendezést Colin és Greg Strause kapta akik eddig főleg a vizuális effektek terén működtek, nem is rosszul egyébként. De rendezőként nem sokat tettek le az asztalra, és ez kicsit beárnyékolta a várakozást.

Mielőtt még belekezdenék... Alapvetően jó szándékkal közelítettem a filmhez. Bírom ezt a két figurát, és igazából nekem az is elég lenne a szórakozáshoz, ha két órán keresztül gyepálnák egymást a képernyőn. Nem voltak magasak az elvárásaim, és felkészültem minden rosszra. Legalábbis azt hittem.

Ez egy sz*r.

Már a kezdő képsorok. Az előző film záró képe az volt, hogy egy alien kitör a halott predator mellkasából. OK, itt kezdünk. 5 perc múlva ez az izé – „predalien“ – teljesen kifejlett méretben rohangl az űrhajón és henteli a predatorokat. Akik mellesleg az univerzum legjobb harcosai. Ahelyett, hogy simán levadásznák ezt az izét, elkezdenek össze-vissza lövöldözni, pánikolnak, mint szűzlány a kaszárnyában. Ja, és közben szétlövik a saját űrhajójukat. Ami lehuzan. Na hova? Egy álmos amerikai kisváros mellé. Az arcmászók kiszabadulnak, indul a banzáj.

By the way, arcmászók. Bennük tisztelhetjük a film legjobb szereplőit. Nem túl nagy szerep, de azt simán hozzák. Nem úgy, mint a többiek. Említettem, hogy az AvP 1-ben azért volt egy-két karakter. Na, ez itt nincs. Az arcmászók a legjobb színészek a filmben. Tényleg.

Ez a film fő problémája, hogy a szereplők annyira szerencsétlenek, hogy egyszerűen nem tudunk velük azonosulni. Annyira klisészerű minden cselekedetük, annyira értelmetlen párbeszédeket folytatnak, hogy az már egyszerűen idegesítő. Márpedig aki hülye, az haljon meg. Olyan még nem volt, hogy egy horrorban a szörnyeknek szurkoltam, de ezt is sikerült összehozni.

Az egészben a legfájóbb az elszalasztott lehetőség. Mert ebben a filmben megvannak az összetevők, amiket felsoroltam. Alienek, predatorok, arcmászók, katonák, gyilkolászás, szemét politikusok, stb. De az egész nem áll össze. (Ami  meg összeáll az egy sz*r...de nem mondtam ezt már???)

Az arcmászó megtámadják a várost, az alienek szaporodnak. De jön egy fő-predator, aki bosszút áll az elpusztított hajóért és eltünteti a nyomokat a kis g*cik után. De ez a predator olyan menő, hogy egyedül szétb*ssza az egész bagázst. Miért nem volt egy ilyen a hajón? Most nem kéne ezt a sz*r filmet nézni...

Ennyi, nem fikázom tovább. Aki akarja nézze meg, de én szóltam.

M. Night Shyamalan nevével reklámozni egy filmet manapság nem biztos, hogy átgondolt marketingstratégiát feltételez. Az egykor zseniálisnak tartott indiai rendező ugyanis legutóbbi filmjeivel szisztematikusan rombolta le a saját, nehezen megszerzett jó hírnevét. A különböző netes fórumokon rendszeresen belebotlunk abba a jelenségbe, amit talán Shyamalan-fóbiának nevezhetnénk – nevezetesen, hogy bizonyos emberek elvből kerülik, szapulják az úr által jegyzett filmeket. (Ennek azért van néhány oka.) Magam is úgy gondolom, hogy Shyamalan legutóbbi filmjei (Az utolsó léghajlító) egyértelműen visszalépést jelentenek a korábbiakhoz képest (Hatodik érzék, Sebezhetetlen). De meg látnunk azt is, hogy sok fórumozó csak egy trendet követ – mostanság divat lett belerúgni egyet M. Night Shyamalanba.

Jelen esetben csak a történet származik M. Night Shyamalantól, a rendezést másra bízta. Egészen konkrétan John Eric Dowdle-ra, aki a Karantén forgatásánál nem végzett rossz munkát, de mint azt tudjuk egy spanyol film (REC) remake-járól van szó, ez pedig értelemszerűen levon az alkotás művészi értékéből. A rendezőhöz hasonlóan a színészek sem túl ismertek. Ez nem feltétlenül negatívum – jobban el tudták játszani a hétköznapi, rettegő embert.

A történet egyszerű: egy szürke hétköznapon öt ember bennreked egy liftben. Ez alapból is kellemetlen, hát még ha az Ördög is közöttük van. Hamar kiderül, hogy valami nincs rendben. A kimentésük egyre késik, a rendszeresen ismétlődő áramkimaradások során pedig meglehetősen furcsa dolgok történnek a liftben. Hőseink fokozatosan elhaláloznak, és senki nem tudja, ki a gyilkos. Az összezártság és a félelem pedig mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Mindezt élőben nézi az irodaház alkalmazottja (hithű katolikus) és a kiégett rendőr/nyomozó. Teljesen tehetetlenül figyelik a liftben ragadt emberek szenvedését. „Today everything happens for a reason.“ Valóban, de csak a film végén áll össze a kép.

A film mesterien aknázza ki a helyzetben rejlő lehetőségeket, tényleg az utolsó pillanatig bizonytalan, ki a hunyó a liftben rekedtek közül. Mindenképpen dicséret illeti az operatőrt is, a kezdő képsorok előtt tényleg le a kalappal. Vannak persze negatívumai is a filmnek. Eléggé szájbarágós, a narrációt én kihagytam volna és ez az erőltetett moralizálás is idegesítő volt már a végén. Horrorként reklámozzák, de aki látott már horrort az tudja, hogy ez nem az. Maximum misztikus thiller egy kis ijesztgetéssel, de ne több.

Biztos, hogy nem ez lesz Shyamalan nagy visszatérése, de mindenképpen nézhető alkotás. Aki egy kis misztikus borzongásra vágyik, annak csak ajánlani tudom!

A Római Birodalom kilencedik légiójának sorsa már régóta foglalkoztatja a téma iránt fogékony embereket. Történt ugyanis, hogy az i.e. 65-ben alapított légió, amely fennállása során Hispániából kiindulva Gallián keresztül egészen Britanniáig verekedte magát, i.sz. 117 körül egészen egyszerűen eltűnt a krónikákból. Mivel komplett római légiók nem szoktak csak úgy eltűnni, rögtön elindult a találgatás, hogy mi is történhetett. A legelterjedtebb vélekedés szerint a kilencedik légiót egy, a teutoburg-i erdőben történt mészárláshoz hasonlóan pusztították el a piktek. Ezt támasztja alá az is, hogy a légió már korábban is súlyos veszteségeket szenvedett el a Brit-szigeteken.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyes történészek szerint a légió eltűnésének sokkal prózaibb oka van: szerintük a kilencest egyszerűen átvezényelték egy másik határszakaszhoz és beolvasztották az ottani helyőrségbe. De ebből elég nehéz lett volna filmet készíteni.)

A magyar cím egy kicsit megtévesztő – a kilencedik légióból ugyanis nem sokat látunk, már a 25. perc végére lemészárolják őket a piktek, ezt követően a túlélők kétségbeesett menekülését követhetjük nyomon. A történet főszereplője Quintus (Michael Fassbender) aki pikt fogságból szabadulva kerül a légióhoz. Itt ismeri meg Virilius legátust (Dominic West), a légió vezérét, és vele tart, hogy bosszút álljon a pikteken. Meg kell még említeni Etain-t (Olga Kurylenko), a pikt nyomolvasót, aki a barátságtalan vidéken kalauzolja a rómaiakat. (Legalábbis eleinte.) A filmet nézve az a benyomásunk támad, hogy már-már a Skót-felföld is a szereplők közé emelkedik, a rendező ugyanis maximálisan kiaknázza a vadregényes tájban rejlő vizuális potenciált.

A film rendezője Neil Marshall, akit a legtöbben a Barlang című film kapcsán ismerhetnek, amelyet az elmúlt évek egyik legjobb horrorfilmjének tartanak. A két film között felfedezhetünk bizonyos párhuzamokat – a Skót-felföld a helyszín, mindkettőben egy kisebb csapat küzd az életben maradásért, és igen, a rendező egyikben sem riad vissza a erőszak brutális ábrázolásától. Meg kell viszont jegyezni, hogy ez soha nem válik öncélúvá, egész egyszerűen arról van szó, hogy ehhez a rideg, férfias és kemény világhoz ilyen harcjelenetek kellettek. Mindkét filmben megjelenik továbbá egyfajta klausztrofób érzés. Ez a Barlang esetében nem oly meglepő, hiszen ott a főszereplők valóban egy szűk térben küzdenek az életükért, de a Kilencedik légió hősei egy hatalmas, nyílt térségben menekülnek – itt a gyönyörű, de rideg és barátságtalan táj, valamint a menekülés reménytelensége kelti fel a kilátástalanság érzetét.

A karakterábrázolást nem vitte túlzásba a rendező, a szereplőket a tetteik jellemzik, ez a film nem a bonyolult személyiségekről szól... A film motorja ugyanis az akció, a pörgő harcjelenetek, a maroknyi túlélő kétségbeesett menekülése. A filmben lévő érzelmi szál inkább csak időhúzásra jó, kicsit sablonosra sikerült.

Mindent összevetve A kilencedik légió egy jól sikerült történelmi akciófilm, nem fogja megváltani a világot, de nem is ez a célja. Mindenkinek ajánlom, aki kedveli a történelmi tematikát, a dinamikus csatajeleneteket és a vadregényes skót tájat.