A továbbiakban Pierre LeCook vendégposztját olvashatjátok, aki egy igazi érdekességről fog értekezni az írásában.

Steven Saylor nevét az olvasóközönség a Sub Rosa c. regényfolyama révén ismerhette meg. Ezekben a főhős Gordianius, aki amolyan ókori Magnumként definiálható. Különféle megbízatásokat teljesít, zömmel jómódú római polgároknak, Sulla diktatóriumától a második triumvirátusig terjedő korszakban. A szóban forgó sorozatban Saylor körültekintően alakította ki a korszak szellemiségét és történelmi hátterét, valamint finoman kimunkált jellemrajzokat kapunk egy-egy korabeli nevesebb személyiségről is (már amennyire a fennmaradt életrajzok morzsáiból ez megoldható).

Ám most nem Gordianus kalandjairól lesz szó, hanem a szerző magna opusként számon tartott írásáról, a Rómáról.[1] A mű szerkezetével kapcsolatban talán az a legjelentősebb információ, hogy teljesen lineáris szerkezettel rendelkezik. Kr. e. 1000 táján indul a történet, s egy híján ezer évvel később zárul. Tizenegy fejezeten keresztül két család, a Pinariusok és Potitiusok változatos kalandjait követve rajzolódik ki a Város történelme. Saylor Livius[2] nyomán próbálta meg követni az eseményeket. Mivel azonban már az Ab Urbe condita szerzője sem volt bizonyos miként történtek valójában az események Kr.e. 510-ig, ezért a san francisco-i szerzőnk az arany középutat választva, végig bizonyos korlátok között maradva, szabadjára engedte a fantáziáját. Remek példa erre, ahogyan létrehozott egy összekötő kapcsot, mely végigkíséri az egész történetszálat. Ez nem más, mint egy egészen kicsi, ámde a kor vallásos légkörében teljes létjogosultsággal rendelkező apróság, egy Fascinus nevű talizmán. Ám ugyanígy megemlíthető a második fejezet, az Erre járt egy félisten felvetése, miszerint Hercules győzte le Caccust, akinek mítosza az egyik legtovább fennmaradt ősi rémtörténete volt a köztársaság kori Rómának.                                                

Ahelyett, hogy most mélyebben belemennék az események kifejtésébe, inkább idézek pár sort magyar kiadás végén található esszéből[3], melyben a Múlt-kor szerkesztői egy kicsit más perspektívába helyezik a szöveget: „A körülmények kedvező alakulása? A szerencsés véletlen? […] Vajon mi dönti el, hogy egy nép a többi fölé tud kerekedni? A világbirodalmak kialakulása régóta foglalkoztatja a történészeket is, Steven Saylor új regénye pedig egy ókori historikus, Titus Livius emlékének ajánlva indítja a római nép történetét. […] Livius elsősorban író volt, nem pedig történetíró, az elődök tévedéseit csak akkor javította ki, ha azok már-már a hiteltelenség látszatát keltették az olvasóban.” 

Az utolsó mondatra reagálva: ahogy Livius írói megoldásaiban kétség kívül dominált a hitelesség kérdése, ugyanígy Saylor regénye sem rugaszkodik el a valóságtól, végig nagyon életszagú marad, s nem nehéz az egyes fejezetek kulcskérdéseit párhuzamba hozni korunk eseményeivel. Mindemellett Róma várossá válása, majd a királyok elűzése után csaknem 500 évig fennálló köztársaságának történelme varázslatos módon beszippanthatja az olvasót, velem legalábbis ezt tette. Léteznek regények, melyeket azért tartanak jónak, mert irodalmilag, nyelvezetileg, műfajilag újat, vagy legalábbis újító dolgot próbálnak meg létrehozni. A Róma nagyon nem ilyen, végtelenül egyszerű, ám ettől függetlenül a történelmi regények piacán nagyon előkelő helyet foglal el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.