A következőkben Pierre LeCook vendégposztját olvashatjátok.

Ellis 1987-ben megjelent második könyvével az x generációként emlegetett amerikai nemzedéknek egy a társadalomtól jól elkülöníthető rétegét tárja az olvasó elé, a felsőoktatási intézmények kollégiumaiban lakóét. Nem véletlen a körmönfontabb megfogalmazás, írhattam volna egyszerűen egyetemistákat, vagy akár főiskolai hallgatókat, de a műben egyáltalán nem ezen van a hangsúly. Hanem inkább a Dögös-Dugós bulikon, a Kokszos Keddeken, a Szittyós Szerdákon és az éppen évszakhoz, vagy naptári ünnepekhez igazított alkoholmámoros partikon, melyek gyakran végződnek orgiákban.                                                                           

A cselekmény tehát egy egyetemi campusban játszódik 1985 őszén, Campdenben. De ugyanilyen erővel játszódhatna, bárhol a Keleti parton. Lorna Slavin szobájában elsőéves szobatársa éppen az első vadabb éjszakájára készül. Másnap reggel szörnyű fejfajárásra ébred deflorációja után, nemcsak azért mert túl sokat ivott, hanem mert a két vadidegen fiúval való szeretkezése közben minden lökésnél a falba verte a fejét. Ezzel a fejezettel nyit Ellis, s a továbbiakban sem kapunk kevesebbet a hedonista életérzésből. Végig párhuzamosan fut a történet, minden egyes fejezet aktuális mesélőjének szemszögéből, belső monológjából és párbeszédeiből áll össze a mű szerkezete. Emiatt is nagyon könnyen lehet azonosulni egy-egy szereplővel, szimpátiától függetlenül. A felszínes és számító karakterek számára gyakran az aznapi drogadag, vagy a könnyen ágyba vihető partner felkutatása az elsődleges teendő. A karakterek között Sean Bateman emelkedik ki, gyakorlatilag köré épül az események fővonala. Sean egy piti drogárusként tevékenykedik a campus területén, órákra nem jár, s hogy mennyire nem érdekli az egész, arra a következő sorok remek példát szolgáltatnak:

„– Hm…  Hát igen, vannak gondjaim egy-két tárgyból. – Szünet. – Bukásra állok szobrászatból?                                                                                                                                  – Hát, ami azt illeti, igen – mondja Masur, baljósan tekintve a kezében lévő rózsaszín lapra.       

– Ezt nem értem – mondom ártatlanul.   

 – Úgy néz ki, Mr. Winters azt mondta, ön a negyedéves munkája címén, neki úgy tűnik, nem csinált mást, mint összeragasztott három követ, amit a kollégiumépület mögött talált, és kékre festette őket.”[1]                                                                                              

Ám Sean nem teljesen az, akinek gondolná az olvasó elsőre, fokozatosan adagolva jutunk el a teljesebb képig, s bizonyos motivációinak okaira is fény derül.                                

Ellis amolyan reménysugárként, a felszínes érzelmeken túl, egy lány szerelmesleveleinek képében reményt próbál csepegtetni, miszerint nem lehet, mindenki ennyire közönséges egy társadalmi csoportosuláson belül. Ám ahogyan végződik a plátói szerelembe beleőrülő lány életútja, felfogható egyfajta állásfoglalásként is az idealista életszemlélettel szemben. Ugyanakkor a lány tökéletesen betölti a rá kirótt szerepet, s levelei olvasása közben kirajzolódik érzelmeinek mélysége is: „A szemem mindig készen áll rád. Beléd akar kapaszkodni, bolyhos fehér takaróra fektetni – a karodban akarok lenni, biztonságban a te erős karjaidban. Elvinnélek Arizónába, és még az anyámmal is összeismertetnélek. A szerelem magvai kicsíráztak, és ha nem fogunk együtt égni, egyedül égek el.”[2]     

                                                                                                                                        Zárásként még fontosnak tartom megemlíteni a szöveget végigkísérő zenei utalásokat, melyek hasonlatosan Neil Gaiman, vagy akár Thomas Pynchon műveihez, itt is a hangulatteremtésben, valamint bizonyos érzelmek kifejezésében jutnak kitüntetett szerephez. Ellis művének talán legerősebb oldala, hogy kiválóan szemlélteti a végtelen bulik utáni lesújtó reggeleket, a kilátástalanságot, mely más esetekben bizonyos fogadalmak megfogalmazásához vezet (pl. soha többé nem iszom, nem bújok ágyba vadidegennel, nem szívok több kokaint). Ebben a műben ilyesmikre nincs esély, s a szereplők személyisége sem olyan, hogy bármit másképpen szeretnének csinálni a közeljövőben, azt sem lehet mondani, hogy az efféle életvitelnek ne lennének kellemes oldalai.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.