1348? Mi jut erről az eszünkbe? A prágai egyetem megalapítása? Lehet. A százéves háború? Kb. ekkor kezdődött az is... Egy norvég black metal banda? Nem, az ő nevük 1349. Mégis, a norvég együttestől már csak egy lépést kell tennünk az ismertetni kívánt film felé.

Az Úr 1348. évében érte el a pestis Angliát, elpusztítva az ott lakó népesség nagy részét és romba döntve az egész országot. A papok Isten büntetéséről beszéltek, volt, aki a világ végét jövendölte, de igazából senki sem tudta hogyan és miért terjed a kór.

Ez tehát a kiindulópontja a Fekete halál című filmnek. Középkori Anglia, pestis, pusztuló népesség, tehetetlen szerzetesek. És egy szóbeszéd. Egy szóbeszéd, ami szerint létezik egy falu, ahova nem ért el a járvány. Egy falu, ami biztonságos, ahol nincsenek betegek. Egy hely, ahová a betegségnek csak a híre jutott el. Egy falu, ami elfordult Istentől.

A filmet horrorként reklámozzák, de ez ne riasszon el senkit, legalább annyira illik rá a történelmi dráma vagy akár a fantasy címke is. Nagyon bölcs húzás volt Christopher Smith rendezőtől, hogy a cselekményt a középkorba helyezte. Mert legyünk őszinték: a horror/vírus kombináció túl sok gyenge filmet eredményezett már az elmúlt pár évben. A Fekete halál végre hoz valami egyedit, érdekeset, elgondolkodtatót.

A történet főszereplője egy fiatal szerzetes, Osmund (Eddie Redmayne), aki egy zsoldos csapatot kísér, amely a bevezetőben említett falu felkutatására indult. A zsoldosokat egy Ulric (Sean Bean) nevű lovag vezeti, aki szentül hisz abban, hogy Isten választotta őt a gonosz elleni harcra. Végül elérik a falut, de bár ne tették volna...

A film legnagyobb erénye mindenképpen az egyszerű, már-már naturalisztikus (olykor brutális) ábrázolás és az ennek segítségével létrejövő hangulat. A készítők mesterien adják vissza a pestissel sújtott Anglia képét. Annak ellenére, hogy szinte csak a kezdő képsorokban látunk betegeket, a filmet végigkíséri egyfajta fojtogató atmoszféra. Minden pillanatban várjuk valami szörnyű dolog bekövetkezését. A rettenetes betegség fenyegető árnyként magasodik a háttérben, amiről senki nem mer beszélni, de amely mindenkire fenyegetést jelent. Ennek szolgálatában áll minden: a színek kifakultak, a zene komor, a szereplők mogorvák és keveset beszélnek. A rendező semmit sem magyaráz, inkább csak sejtet.

Nagy erénye még a filmnek, hogy a készítők végig megtartják a kényes egyensúlyt a realitás és a fikció között. Magyarul a film nézhető olyan fantasyként is, amely végig megmarad a történelmi hitelesség talaján. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy abszolút hitelesen ábrázolják a kort – a Fekete Halál azon kevés film egyike, amely elhiteti velünk, hogy a középkor ÍGY nézett ki. Nem csak arra gondolok itt, hogy a karakterek és a ruhák rendben voltak, vagy hogy a harcjelenetek hitelesre sikeredtek. Nem, itt többről van szó. A film ugyanis a nézőre bízza a döntést: elhiszi-e, hogy a világtól elzárt falu valóban démonok uralma alatt áll, vagy józan ésszel mérlegelve az eseményeket, egészen más magyarázatot keres. Melyik a jobb, a pogányság, vagy a vak hit? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket vet fel a film.

Ismét egy olyan filmmel van tehát dolgunk, amely a komorabb hangulatok kedvelőit hozhatja lázba, de mint azt említettem, az sem fog benne csalódni, akit a történelmi témák érdekelnek. Sokszor kesergünk a mai horror/fantasy színtér színvonala miatt, de ez a film (és persze a Solomon Cane) bebizonyította, hogy van még remény.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.