A zombis filmeket vagy szereti valaki, vagy nem. Általában mindegyik ugyanazt a történetet variálja több-kevesebb sikerrel. Van egy (általában katonai céllal fejlesztett) vírus, ami valahogy elszabadul és mindenkit megfertőz. Néhányan persze túlélik és megpróbálnak elmenekülni a fertőzött területről. A zombik, bár több fajtájukat is láthattuk filmekben, alapvetően ugyanazt csinálják: mindig a legrosszabb időpontban bukkannak fel, és mindig meg akarnak enni mindenkit.

Sok újat tehát nem igazán lehet belevinni egy ilyen filmbe, de azért akadnak kivételek. Lehet játszani a kamerával: ilyen volt például a spanyol [REC] és annak remake-je a Karantén. Itt a kézi kamerás megoldás volt az újítás, ami hatalmasat dobott a hangulaton. Lehet játszani a feltuningolt, gyorsan futó zombikkal, ilyen volt a 28 nappal később. Nem szabad elfelejteni a paródiákat sem. Nyilván ezeket nem kell túl komolyan venni, de egy teljesen új nézőpontot hoznak magukkal, és valljuk meg, sokszor szórakoztatóbbak, mint azok a filmek, amelyek túl komolyan veszik magukat. A személyes kedvencem a Haláli hullák hajnala, de a legújabb, Zombieland című művet is csak ajánlani tudom mindenkinek.

A Pontypool is beleillik ebbe a sorba, vagyis olyat mutat, amit eddig még – ilyen megvalósításban – nem láttunk. A magyar forgalmazó Pontypool - A zombik a városa címmel forgalmazza a filmet, ami kicsit talán félrevezető lehet. Egy ilyen című filmtől ugyanis az ember egy tipikus, hentelős akciófilmet várna. Márpedig aki ilyen elvárásokkal ül be erre a filmre, az nagyot fog csalódni. A Pontypool ugyanis egy kevésszereplős horror, ami főleg a hangulatra és a klausztrofób érzésre épít.

A történet egy kanadai kisvárosban, Pontypoolban játszódik. Az egykor nagymenő rádiós Grant Mazzy épp munkába tart mikor az autóját megállítja egy segítségért könyörgő nő. Mire a férfi kiszáll, a nő eltűnik, Mazzy pedig nem tudja eldönteni, tényleg látta őt, vagy csak képzelődött. Megérkezik a munkahelyére, megy a műsor, viszont egyre furcsább hírek érkeznek odakintről. A helyi orvosi rendelőt ostrom alá veszi valamilyen tömeg – a híreket a rádió külső tudósítója szállítja, aki később maga is bajba kerül. Mivel zombis filmről van szó, a többit el lehet képzelni.

Nézzük akkor, miben más a Pontypool, mint a többi hasonszőrű alkotás.

Mint említettem, nem akciófilmről van szó – az egész film egy zárt térben, a rádióállomáson játszódik. A film nagy részében három színész játszik, rajtuk kívül más szereplőket alig látunk. Ilyen esetekben szinte minden a színészek játékán múlik. A főszereplő Stephen McHattie jól hozza a lecsúszott rádiós figuráját. Tulajdonképpen ő viszi a hátán a filmet, az egykori nagymenő, de már kiégett rádiós szerepe nagyon illik neki. Alakítása felfogható a pökhendi, macsós imázsú rádiósok paródiájának is. A többi színész inkább csak kiegészíti a játékát. Kivétel talán a kissé zakkant Dr. Mendezt alakító Hrant Alianak, ő képes elhitetni velünk, hogy odakint bizony furcsa dolgok történnek.

Mint látható, képi szinten a film nem kínál túl sokat, ne számítsunk tehát vizuális orgazmusokra. Ezt nem pejoratív értelemben írtam, csak arra célzok, hogy ebben a filmben a képi sík funkciója inkább a színészek játékának (különösen a mimikának) a kihangsúlyozása, valamint a klausztrofób érzés és a feszültség növelése. A puritán környezet arra hívja fel a figyelmet, hogy a nézőnek ezúttal talán egy másik érzékszervével kell koncentrálnia. A figyelem tehát a vizuális síkról az auditívra terelődik.

Eleve egy rádióállomáson játszódik a történet. A külvilágból kapott híreket is csak rádión halljuk, nincs egy vágás sem a külső eseményekre. Van olyan, hogy a külső tudósító élőben kommentálja az eseményeket, de ekkor is csak a hangját halljuk, telefonon. Ez pedig azt jelenti, hogy minden a néző fantáziájára van bízva. A film vége felé eljön az a pont, mikor a fertőzöttek betörnek az állomásra, de egészen addig a pontig még az sem biztos, hogy a kép, amit magunkban összerakunk, valóságos.

Mindenképpen figyelemreméltó a fertőzés módja is. Jelen esetben ugyanis a vírus a nyelvben található. A közvetítő közeg tehát a beszéd, egészen konkrétan az angol nyelv néhány szava az, ami fertőzött. Aki ezeket meghallja, összefüggéstelenül kezd el beszélni és rövid időn belül zombivá változik. Mivel senki nem tudja, mely szavak fertőzöttek és melyek nem, igazából senki sem tudja, hogyan lehetne védekezni. A főhősök is csak találgatnak, végül arra a következtetésre jutnak, hogy a fertőzés akkor következik be, mikor a szavak az agyban értelmet nyernek. A védekezés módja tehát: megfosztani a szavakat eredeti értelmüktől. A kérdés, hogy lehet ezt megtenni.

A film néhol leül, nem mindig lehet pontosan követni az eseményeket. A néző a főszereplőkkel együtt végig bizonytalan, a film értelme néhol szétesik. Nem zárhatjuk ki viszont, hogy tudatos húzásról van szó. Végül is a film témája a szavak általi küzdelem az értelemért. A rádióállomáson senki nem ért semmit, a kintről jövő hírek alapján próbálják összerakni, mi is történhetett. Végig jelen van egyfajta zavarodottság, és mikor sikerül rekonstruálni, rációt vinni a történetbe, a szavakat meg kell fosztani az értelmüktől. Mert csak így lehet megakadályozni a vírus terjedését.

Nem szokványos horror tehát a Pontypool. Még az sem biztos, hogy horror. Nem mernék megkockáztatni egy ilyen egyértelmű műfaji besorolást. Az is biztos, hogy ez a film nem fog osztatlan sikert aratni a közönségnél. Az egyhelyszínes, kevésszereplős mozik nem sok embernek jönnek be. Viszont akinek igen, annak ez a film igazi csemege.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.