„Daddy was a bank robber, but never hurt nobody, he just loved to live that way and loved to steal your money.“ (Bank robber, RocknRolla OST)

Guy Ritchie visszatért és újra azt csinálja amihez a legjobban ért: London, alvilág, piti bűnözők, nagy szövegek és rock ´n roll... mi kell még?

Ha egy rendező befut egy filmmel, a nyilvánvaló elismerések mellet azzal a problémával kell szembesülnie, hogy minden új alkotását a korábbi – már-már fétisként tisztelt – műhöz fogják hasonlítani. Klasszikus példa erre M. Night Shyalaman, aki már jó régen megrendezte a Hatodik érzék c. filmet, mégis mindenki erről beszél vele kapcsolatban. Pedig az említett úr munkássága nem állt meg ennél a filmnél, azóta is aktívan dolgozik – nem is rosszul tegyük hozzá. A Sebezhetetlen és a Jelek nekem kifejezetten tetszett (a nyilvánvaló bakik ellenére), viszont Az eseményt inkább kihagytam volna.

Hasonló a helyzet Guy Ritchie-nél is, nála az említett film A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, ehhez jön még a Blöff, mára mindkettő kiérdemelte a kultuszfilm státuszt (megérdemelten, tegyük hozzá). Lehet, hogy nem kéne ezekhez hasonlítani a filmet, de a nyilvánvaló párhuzamok miatt (London, pitiáner bűnözők, humor, stb.), - meg azért mert mindenki ezt csinálja -  sajnos ez elkerülhetetlen. Na, a RocknRolla ebbe a sorba illeszkedik, és azt kell hogy mondjam, hozza a szintet.

(Bár A Ravasz, az Agy... és a Blöff esetében is elsőrendű volt a szinkron, én a Spílert angolul láttam - az angolos kiejtés, meg a szövegek miatt - ezért a RocknRolla cím, és ezért fogom angol nevükön emlegetni a szereplőket.)

A RocknRolla első 5 perce az egyik legerősebb filmkezdés, amit eddig láttam. A monológ, a zene, a képek, minden passzol. És az a pofás kis pipa..., hát az ütött. A film megfog, és a következő két órában többet nem is enged el.

Londonban tehát zajlik az élet, és a legmenőbb az ingatlan-biznisz, amit a helyi nagykutya Lenny Cole (Tom Wilkinson) irányít. Egy milliomos orosz befektetőnek (Karel Roden) szintén engedélyekre van szüksége, ezért üzletet köt Lennyvel és kölcsönadja neki a kedvenc festményét. A kép természetesen eltűnik, köszönhetően Lenny fiának, a deviáns életmódot folytató Johnnynak (Toby Kebbel). A kép felkutatása Archy (Mark Strong) feladata lesz, aki a filmkezdő monológért felelős. A nem túl egyszerű történetet tovább bonyolítja egy unatkozó könyvelőnő, a Wild Bunch, a helyi amatőr gengszterek bandája (OneTwo-vel – Gerard Butler – az élen), akik ellopják a Lenny-nek szánt kenőpénzt.

A történet tehát több szálon fut, ezek néhol találkoznak, néhol eltávolodnak, hogy aztán a film végén összefussanak. Egy dolog kapcsolja össze őket: A kép. És ez miért érdekes? Mert a képet nem látjuk. Még csak utalás sincs rá, hogy mi van rajta, de bármi is legyen az, mindenkire nagy hatást gyakorol. tetszett ez a megoldás. Az eseményeket végig Archy kommentálja (hasonlóan ahhoz, ahogy a Török a Blöffben), tőle származik az emlékezetes beszólások jó része.

Mert legyünk őszinték, mit vár az ember egy Guy Ritchie filmtől? Fordulatos, érdekes történetet, OK. Jellegzetes, könnyen megjegyezhető figurákat ütős nevekkel és még ütősebb szöveggel. Gyors, intenzív akciót. Kell egy-két különc, aki minden szempontból kilóg a sorból, de éppen ezért nélkülözhetetlen. A végén egy csattanó, amitől mindenki hasra esik. Némi fekete humor. Ja, és ne feledjük a zenét.

Ezt így felsorolni elég könnyű, megvalósítani annál nehezebb. Nehéz eltalálni a megfelelő arányokat, és talán még nehezebb megfelelő színészeket találni a megvalósításhoz. A RocknRolla-nak szerintem sikerült.

 A történetről már beszéltünk. Jellegzetes figurákban nincs hiány. A személyes kedvencem Archy, Mark Strong fantasztikusan hozza a figurát (a pofonról tartott kiselőadás minden pálmát visz). De ne feledkezzünk meg a Toby Kebbel által alakított Johnny Quid-ről, a RocknRollaról sem, akinek a monológjai miatt már megérte megnézni a filmet. Külön ki kell emelni a Wild Bunch minden megmozdulását (focijelenet a „Speeler“-ben), a két akciójelenetet („Sorry is this a robbery?“ vagy „Where´s the reverse?“), Gerard Butler és Thandie Newton táncát (John Travolta és Uma Thurman óta a legjobb) és ne feledjük a két orosz exzsoldost sem. A figurák nem veszik magukat túl komolyan, folyamatosan jelen van a jellegzetes fekete humor. A soundtrack is hozza a Blöffben és A Ravasz, az Agy ...-ban már megszokott szintet.

Ebben a filmben is megjelenik a Guy Ritchie-re jellemző videoklippszerű vágás: jön egy kép, snitt, másik kép, snitt, egy harmadik. Gyorsan, pörögve. Jó példa erre a „szexjelenet“ One Two és Stella közreműködésével. Idézőjellel, mert túl sokat nem látunk: közeli Butler-re, vágás, Newton-ra, vágás, Butler grimaszol, és a kamera egy öngyújtót mutat, ami épp meggyújt egy szivart. 10 másodperc, és vége. Guy Ritchie úgy mond sokat, hogy közben nem mutat szinte semmit. 

A film végén a szálak összefutnak, és talán senkit nem lep meg a happy end. A RocknRolla hoz mindent, amit az ember elvár egy Guy Ritchie filmtől. Tény viszont, hogy túl sokat nem tesz hozzá az életműhöz, és az is lehetséges, hogy nem ez Ritchie legjobb filmje. Ettől függetlenül kötelező darab.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.