„Daddy was a bank robber, but never hurt nobody, he just loved to live that way and loved to steal your money.“ (Bank robber, RocknRolla OST)

Guy Ritchie visszatért és újra azt csinálja amihez a legjobban ért: London, alvilág, piti bűnözők, nagy szövegek és rock ´n roll... mi kell még?

Ha egy rendező befut egy filmmel, a nyilvánvaló elismerések mellet azzal a problémával kell szembesülnie, hogy minden új alkotását a korábbi – már-már fétisként tisztelt – műhöz fogják hasonlítani. Klasszikus példa erre M. Night Shyalaman, aki már jó régen megrendezte a Hatodik érzék c. filmet, mégis mindenki erről beszél vele kapcsolatban. Pedig az említett úr munkássága nem állt meg ennél a filmnél, azóta is aktívan dolgozik – nem is rosszul tegyük hozzá. A Sebezhetetlen és a Jelek nekem kifejezetten tetszett (a nyilvánvaló bakik ellenére), viszont Az eseményt inkább kihagytam volna.

Hasonló a helyzet Guy Ritchie-nél is, nála az említett film A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, ehhez jön még a Blöff, mára mindkettő kiérdemelte a kultuszfilm státuszt (megérdemelten, tegyük hozzá). Lehet, hogy nem kéne ezekhez hasonlítani a filmet, de a nyilvánvaló párhuzamok miatt (London, pitiáner bűnözők, humor, stb.), - meg azért mert mindenki ezt csinálja -  sajnos ez elkerülhetetlen. Na, a RocknRolla ebbe a sorba illeszkedik, és azt kell hogy mondjam, hozza a szintet.

(Bár A Ravasz, az Agy... és a Blöff esetében is elsőrendű volt a szinkron, én a Spílert angolul láttam - az angolos kiejtés, meg a szövegek miatt - ezért a RocknRolla cím, és ezért fogom angol nevükön emlegetni a szereplőket.)

A RocknRolla első 5 perce az egyik legerősebb filmkezdés, amit eddig láttam. A monológ, a zene, a képek, minden passzol. És az a pofás kis pipa..., hát az ütött. A film megfog, és a következő két órában többet nem is enged el.

Londonban tehát zajlik az élet, és a legmenőbb az ingatlan-biznisz, amit a helyi nagykutya Lenny Cole (Tom Wilkinson) irányít. Egy milliomos orosz befektetőnek (Karel Roden) szintén engedélyekre van szüksége, ezért üzletet köt Lennyvel és kölcsönadja neki a kedvenc festményét. A kép természetesen eltűnik, köszönhetően Lenny fiának, a deviáns életmódot folytató Johnnynak (Toby Kebbel). A kép felkutatása Archy (Mark Strong) feladata lesz, aki a filmkezdő monológért felelős. A nem túl egyszerű történetet tovább bonyolítja egy unatkozó könyvelőnő, a Wild Bunch, a helyi amatőr gengszterek bandája (OneTwo-vel – Gerard Butler – az élen), akik ellopják a Lenny-nek szánt kenőpénzt.

A történet tehát több szálon fut, ezek néhol találkoznak, néhol eltávolodnak, hogy aztán a film végén összefussanak. Egy dolog kapcsolja össze őket: A kép. És ez miért érdekes? Mert a képet nem látjuk. Még csak utalás sincs rá, hogy mi van rajta, de bármi is legyen az, mindenkire nagy hatást gyakorol. tetszett ez a megoldás. Az eseményeket végig Archy kommentálja (hasonlóan ahhoz, ahogy a Török a Blöffben), tőle származik az emlékezetes beszólások jó része.

Mert legyünk őszinték, mit vár az ember egy Guy Ritchie filmtől? Fordulatos, érdekes történetet, OK. Jellegzetes, könnyen megjegyezhető figurákat ütős nevekkel és még ütősebb szöveggel. Gyors, intenzív akciót. Kell egy-két különc, aki minden szempontból kilóg a sorból, de éppen ezért nélkülözhetetlen. A végén egy csattanó, amitől mindenki hasra esik. Némi fekete humor. Ja, és ne feledjük a zenét.

Ezt így felsorolni elég könnyű, megvalósítani annál nehezebb. Nehéz eltalálni a megfelelő arányokat, és talán még nehezebb megfelelő színészeket találni a megvalósításhoz. A RocknRolla-nak szerintem sikerült.

 A történetről már beszéltünk. Jellegzetes figurákban nincs hiány. A személyes kedvencem Archy, Mark Strong fantasztikusan hozza a figurát (a pofonról tartott kiselőadás minden pálmát visz). De ne feledkezzünk meg a Toby Kebbel által alakított Johnny Quid-ről, a RocknRollaról sem, akinek a monológjai miatt már megérte megnézni a filmet. Külön ki kell emelni a Wild Bunch minden megmozdulását (focijelenet a „Speeler“-ben), a két akciójelenetet („Sorry is this a robbery?“ vagy „Where´s the reverse?“), Gerard Butler és Thandie Newton táncát (John Travolta és Uma Thurman óta a legjobb) és ne feledjük a két orosz exzsoldost sem. A figurák nem veszik magukat túl komolyan, folyamatosan jelen van a jellegzetes fekete humor. A soundtrack is hozza a Blöffben és A Ravasz, az Agy ...-ban már megszokott szintet.

Ebben a filmben is megjelenik a Guy Ritchie-re jellemző videoklippszerű vágás: jön egy kép, snitt, másik kép, snitt, egy harmadik. Gyorsan, pörögve. Jó példa erre a „szexjelenet“ One Two és Stella közreműködésével. Idézőjellel, mert túl sokat nem látunk: közeli Butler-re, vágás, Newton-ra, vágás, Butler grimaszol, és a kamera egy öngyújtót mutat, ami épp meggyújt egy szivart. 10 másodperc, és vége. Guy Ritchie úgy mond sokat, hogy közben nem mutat szinte semmit. 

A film végén a szálak összefutnak, és talán senkit nem lep meg a happy end. A RocknRolla hoz mindent, amit az ember elvár egy Guy Ritchie filmtől. Tény viszont, hogy túl sokat nem tesz hozzá az életműhöz, és az is lehetséges, hogy nem ez Ritchie legjobb filmje. Ettől függetlenül kötelező darab.

A zombis filmeket vagy szereti valaki, vagy nem. Általában mindegyik ugyanazt a történetet variálja több-kevesebb sikerrel. Van egy (általában katonai céllal fejlesztett) vírus, ami valahogy elszabadul és mindenkit megfertőz. Néhányan persze túlélik és megpróbálnak elmenekülni a fertőzött területről. A zombik, bár több fajtájukat is láthattuk filmekben, alapvetően ugyanazt csinálják: mindig a legrosszabb időpontban bukkannak fel, és mindig meg akarnak enni mindenkit.

Sok újat tehát nem igazán lehet belevinni egy ilyen filmbe, de azért akadnak kivételek. Lehet játszani a kamerával: ilyen volt például a spanyol [REC] és annak remake-je a Karantén. Itt a kézi kamerás megoldás volt az újítás, ami hatalmasat dobott a hangulaton. Lehet játszani a feltuningolt, gyorsan futó zombikkal, ilyen volt a 28 nappal később. Nem szabad elfelejteni a paródiákat sem. Nyilván ezeket nem kell túl komolyan venni, de egy teljesen új nézőpontot hoznak magukkal, és valljuk meg, sokszor szórakoztatóbbak, mint azok a filmek, amelyek túl komolyan veszik magukat. A személyes kedvencem a Haláli hullák hajnala, de a legújabb, Zombieland című művet is csak ajánlani tudom mindenkinek.

A Pontypool is beleillik ebbe a sorba, vagyis olyat mutat, amit eddig még – ilyen megvalósításban – nem láttunk. A magyar forgalmazó Pontypool - A zombik a városa címmel forgalmazza a filmet, ami kicsit talán félrevezető lehet. Egy ilyen című filmtől ugyanis az ember egy tipikus, hentelős akciófilmet várna. Márpedig aki ilyen elvárásokkal ül be erre a filmre, az nagyot fog csalódni. A Pontypool ugyanis egy kevésszereplős horror, ami főleg a hangulatra és a klausztrofób érzésre épít.

A történet egy kanadai kisvárosban, Pontypoolban játszódik. Az egykor nagymenő rádiós Grant Mazzy épp munkába tart mikor az autóját megállítja egy segítségért könyörgő nő. Mire a férfi kiszáll, a nő eltűnik, Mazzy pedig nem tudja eldönteni, tényleg látta őt, vagy csak képzelődött. Megérkezik a munkahelyére, megy a műsor, viszont egyre furcsább hírek érkeznek odakintről. A helyi orvosi rendelőt ostrom alá veszi valamilyen tömeg – a híreket a rádió külső tudósítója szállítja, aki később maga is bajba kerül. Mivel zombis filmről van szó, a többit el lehet képzelni.

Nézzük akkor, miben más a Pontypool, mint a többi hasonszőrű alkotás.

Mint említettem, nem akciófilmről van szó – az egész film egy zárt térben, a rádióállomáson játszódik. A film nagy részében három színész játszik, rajtuk kívül más szereplőket alig látunk. Ilyen esetekben szinte minden a színészek játékán múlik. A főszereplő Stephen McHattie jól hozza a lecsúszott rádiós figuráját. Tulajdonképpen ő viszi a hátán a filmet, az egykori nagymenő, de már kiégett rádiós szerepe nagyon illik neki. Alakítása felfogható a pökhendi, macsós imázsú rádiósok paródiájának is. A többi színész inkább csak kiegészíti a játékát. Kivétel talán a kissé zakkant Dr. Mendezt alakító Hrant Alianak, ő képes elhitetni velünk, hogy odakint bizony furcsa dolgok történnek.

Mint látható, képi szinten a film nem kínál túl sokat, ne számítsunk tehát vizuális orgazmusokra. Ezt nem pejoratív értelemben írtam, csak arra célzok, hogy ebben a filmben a képi sík funkciója inkább a színészek játékának (különösen a mimikának) a kihangsúlyozása, valamint a klausztrofób érzés és a feszültség növelése. A puritán környezet arra hívja fel a figyelmet, hogy a nézőnek ezúttal talán egy másik érzékszervével kell koncentrálnia. A figyelem tehát a vizuális síkról az auditívra terelődik.

Eleve egy rádióállomáson játszódik a történet. A külvilágból kapott híreket is csak rádión halljuk, nincs egy vágás sem a külső eseményekre. Van olyan, hogy a külső tudósító élőben kommentálja az eseményeket, de ekkor is csak a hangját halljuk, telefonon. Ez pedig azt jelenti, hogy minden a néző fantáziájára van bízva. A film vége felé eljön az a pont, mikor a fertőzöttek betörnek az állomásra, de egészen addig a pontig még az sem biztos, hogy a kép, amit magunkban összerakunk, valóságos.

Mindenképpen figyelemreméltó a fertőzés módja is. Jelen esetben ugyanis a vírus a nyelvben található. A közvetítő közeg tehát a beszéd, egészen konkrétan az angol nyelv néhány szava az, ami fertőzött. Aki ezeket meghallja, összefüggéstelenül kezd el beszélni és rövid időn belül zombivá változik. Mivel senki nem tudja, mely szavak fertőzöttek és melyek nem, igazából senki sem tudja, hogyan lehetne védekezni. A főhősök is csak találgatnak, végül arra a következtetésre jutnak, hogy a fertőzés akkor következik be, mikor a szavak az agyban értelmet nyernek. A védekezés módja tehát: megfosztani a szavakat eredeti értelmüktől. A kérdés, hogy lehet ezt megtenni.

A film néhol leül, nem mindig lehet pontosan követni az eseményeket. A néző a főszereplőkkel együtt végig bizonytalan, a film értelme néhol szétesik. Nem zárhatjuk ki viszont, hogy tudatos húzásról van szó. Végül is a film témája a szavak általi küzdelem az értelemért. A rádióállomáson senki nem ért semmit, a kintről jövő hírek alapján próbálják összerakni, mi is történhetett. Végig jelen van egyfajta zavarodottság, és mikor sikerül rekonstruálni, rációt vinni a történetbe, a szavakat meg kell fosztani az értelmüktől. Mert csak így lehet megakadályozni a vírus terjedését.

Nem szokványos horror tehát a Pontypool. Még az sem biztos, hogy horror. Nem mernék megkockáztatni egy ilyen egyértelmű műfaji besorolást. Az is biztos, hogy ez a film nem fog osztatlan sikert aratni a közönségnél. Az egyhelyszínes, kevésszereplős mozik nem sok embernek jönnek be. Viszont akinek igen, annak ez a film igazi csemege.

A fantasy filmek rajongói nem panaszkodhatnak: a mozik egymás után vetítik a zsánerhez tartozó – vagy valamiképpen ahhoz köthető – filmeket. A Harry Potter sorozat után most itt a Twilight-saga, de ne feledkezzünk meg a Titánok harca legújabb változatáról sem (és a lista még folytatható lenne).

Az elkövetkezőkben boncasztalra kerülő opus is a fantasy-vonalat erősíti, de annak egy hagyományosabb, egészen a műfaj gyökeréig visszanyúló vonulatát.  A Solomon Kane történetek szerzője ugyanis nem más, mint Robert E. Howard, aki a XX. század elején élt. Életének mindössze 30 éve alatt rengeteget alkotott, neki köszönhetjük a már említett – és talán kevésbé ismert – Solomon Kane mellett Conan, a barbár karakterét, valamint Kull történeteit. Solomon egy puritán lovag, aki nem egy kitalált világban, hanem a vallásháborúk és boszorkányüldözések által megbélyegzett 16. századi Európában él. Miért fontos ezt megemlíteni?

A Solomon Kane című film története klasszikus fantasy történet, nem túl sok csavarral – mai szemmel olykor talán naivnak tűnhet. Mint Arnold Schwarzenegger játéka a Conan, a barbárban: kicsit sablonos. Csakhogy ezeket a fantasy sablonokat bizony Robert E. Howard találta ki, ezért kicsit más szemmel kell nézni a filmre. Ami ugyanis kibontakozik előttünk a film kb. másfél órányi játékidejében az nem más, mint egy klasszikus s&s (sword-and-sorcery) történet.

Még egy kevés háttérinfó: a filmet Európában forgatták – ez azért sok mindent megmagyaráz. Lehetséges, hogy elfogult vagyok, de szerintem Amerikában nem sikerült volna így a film. Tudni kell ugyanis, hogy a rendező (Michael J. Bassett) ragaszkodott az s&s hagyományokhoz, vagyis nem félt bizonyos szempontból „naiv“ mozit forgatni. A hős legyőzhetetlen, a lány ártatlan, a varázsló öncélúan gonosz. Bármily kivitelezhetetlennek is tűnik a feladat, igazából egy percig sem kételkedünk a főhős sikerében. A rendező elhagyott minden vagányságot, manapság divatos szöveget, sablont: egy szó, mint száz, komolyan vette a műfajt. Tény, hogy akad néhány pillanat, amikor a film már-már átcsap giccsbe, de a rendező szerencsére mindig megtartja az egyensúlyt. Az igazság az, hogy rég láthattunk ilyen jó fantasyt.

A filmkezdés meglehetősen jól sikerült: Solomon Kane éppen sajátos módszerekkel próbálja keresztény hitre téríteni a pogányokat, persze úgy, hogy közben meg is gazdagodjon. A leigázott nép tróntermében viszont nem kincs várja, hanem egy démon, aki a lelkét akarja. Solomon elmenekül és beáll a szerzetesek közé, megfogadja, hogy nem vesz többet fegyvert a kezébe, így próbálván menteni a menthetőt. Persze sejthető, hogy nem sokáig lesz itt nyugalma, kénytelen tovább vándorolni. Visszatér a szülőföldjére, ahol nem éppen rózsás a helyzet: a varázsló Malakai tartja rettegésben a környéket. Az utazása során telepesekkel találkozik, akik befogadják és családtagként kezelik Solomont. A már-már idilli helyzetet azonban Malakai zsoldosainak támadása töri meg. A családot lemészárolják, a lányukat pedig elrabolják, Solomon pedig új fogadalmat tesz: megmenti a lányt, akár az élete árán is.

A történet tehát a jó útra tért antihős sablonjára épül, nincs benne túl sok csavar. (Persze azért van egy-két jól megírt epizód, például a boszorkányos jelenet. Nem szabad elfeledkeznünk a papról sem, aki kicsit túlzásba vitte a lelkipásztori teendőit.) A hangsúly tehát inkább azon van, hogyan sikerült mindezt megvalósítani a rendezőnek. Michael J. Bassett nem rendelkezett túl nagy költségvetéssel, de abból kihozta a maximumot: a képi világ tökéletesen illik a a komor történethez. Egy hideg, puritán, végtelenül kegyetlen világot ismerünk meg a filmben, az időjárás mintha alkalmazkodott volna a vallásháborúk korának szörnyűségeihez. A harcok rövidek, de látványosak, sokkal meggyőzőbbek, mint egy húsz perces hollywoodi kung-fu bemutató. A főszereplő James Purefoy pedig erre a szerepre lett megteremtve. Eddig főleg a Róma című sorozatból ismertem, ahol Antonius szerepében brillírozott, és itt sem okozott csalódást.

Nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog a Solomon Kane, mivel meglehetősen elüt a jelenlegi mainstream vonaltól, de én csak ajánlani tudom. Aki pedig szereti a s&s műfaját, vagy az old school fantasyt, annak kötelező!

1348? Mi jut erről az eszünkbe? A prágai egyetem megalapítása? Lehet. A százéves háború? Kb. ekkor kezdődött az is... Egy norvég black metal banda? Nem, az ő nevük 1349. Mégis, a norvég együttestől már csak egy lépést kell tennünk az ismertetni kívánt film felé.

Az Úr 1348. évében érte el a pestis Angliát, elpusztítva az ott lakó népesség nagy részét és romba döntve az egész országot. A papok Isten büntetéséről beszéltek, volt, aki a világ végét jövendölte, de igazából senki sem tudta hogyan és miért terjed a kór.

Ez tehát a kiindulópontja a Fekete halál című filmnek. Középkori Anglia, pestis, pusztuló népesség, tehetetlen szerzetesek. És egy szóbeszéd. Egy szóbeszéd, ami szerint létezik egy falu, ahova nem ért el a járvány. Egy falu, ami biztonságos, ahol nincsenek betegek. Egy hely, ahová a betegségnek csak a híre jutott el. Egy falu, ami elfordult Istentől.

A filmet horrorként reklámozzák, de ez ne riasszon el senkit, legalább annyira illik rá a történelmi dráma vagy akár a fantasy címke is. Nagyon bölcs húzás volt Christopher Smith rendezőtől, hogy a cselekményt a középkorba helyezte. Mert legyünk őszinték: a horror/vírus kombináció túl sok gyenge filmet eredményezett már az elmúlt pár évben. A Fekete halál végre hoz valami egyedit, érdekeset, elgondolkodtatót.

A történet főszereplője egy fiatal szerzetes, Osmund (Eddie Redmayne), aki egy zsoldos csapatot kísér, amely a bevezetőben említett falu felkutatására indult. A zsoldosokat egy Ulric (Sean Bean) nevű lovag vezeti, aki szentül hisz abban, hogy Isten választotta őt a gonosz elleni harcra. Végül elérik a falut, de bár ne tették volna...

A film legnagyobb erénye mindenképpen az egyszerű, már-már naturalisztikus (olykor brutális) ábrázolás és az ennek segítségével létrejövő hangulat. A készítők mesterien adják vissza a pestissel sújtott Anglia képét. Annak ellenére, hogy szinte csak a kezdő képsorokban látunk betegeket, a filmet végigkíséri egyfajta fojtogató atmoszféra. Minden pillanatban várjuk valami szörnyű dolog bekövetkezését. A rettenetes betegség fenyegető árnyként magasodik a háttérben, amiről senki nem mer beszélni, de amely mindenkire fenyegetést jelent. Ennek szolgálatában áll minden: a színek kifakultak, a zene komor, a szereplők mogorvák és keveset beszélnek. A rendező semmit sem magyaráz, inkább csak sejtet.

Nagy erénye még a filmnek, hogy a készítők végig megtartják a kényes egyensúlyt a realitás és a fikció között. Magyarul a film nézhető olyan fantasyként is, amely végig megmarad a történelmi hitelesség talaján. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy abszolút hitelesen ábrázolják a kort – a Fekete Halál azon kevés film egyike, amely elhiteti velünk, hogy a középkor ÍGY nézett ki. Nem csak arra gondolok itt, hogy a karakterek és a ruhák rendben voltak, vagy hogy a harcjelenetek hitelesre sikeredtek. Nem, itt többről van szó. A film ugyanis a nézőre bízza a döntést: elhiszi-e, hogy a világtól elzárt falu valóban démonok uralma alatt áll, vagy józan ésszel mérlegelve az eseményeket, egészen más magyarázatot keres. Melyik a jobb, a pogányság, vagy a vak hit? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket vet fel a film.

Ismét egy olyan filmmel van tehát dolgunk, amely a komorabb hangulatok kedvelőit hozhatja lázba, de mint azt említettem, az sem fog benne csalódni, akit a történelmi témák érdekelnek. Sokszor kesergünk a mai horror/fantasy színtér színvonala miatt, de ez a film (és persze a Solomon Cane) bebizonyította, hogy van még remény.

Kánonok

Kánonok mindig is voltak és mindig is lesznek. A fantasztikus irodalom azonban – a közelmúltig - nem volt igazán „kánonképes”. A zsánerhez tartozó művek nem igazán kerültek be az irodalmi kánonokba, annak peremvidékén tengődtek. Ennek nyilván több oka van. Bizonyos művek esetében a mellőzés teljesen indokolt – egyszerűen nem elég színvonalasak ahhoz, hogy bekerüljenek a kánonba. Ettől még lehetnek élvezetes olvasmányok, mindössze arról van szó, hogy sem a történetszerkesztés terén, sem a strukturális megalkotottság terén nem tekinthetők magas irodalomnak (amelyet nem is olyan könnyű definiálni, mint hinnénk). Szerepet játszik a mellőzöttségben a kritikusok magatartása is, akik „beskatulyázzák” a fantasyt a sci-fivel együtt, s nem hajlandóak elismerni, hogy ezekben a zsánerekben is születhetnek figyelemre érdemes művek.

A helyzet a 70-es években kezdett változni, mikor előtérbe került a dekanonizáció kérdése, mely a kánonok felépítésére, olvasáshoz való viszonyára, átjárhatóságára, nyelveknek való kitettségére terelte a figyelmet. A kánon fogalma ennek következtében „olyan interpretációs stratégiák újragondolható premisszájává lépett elő, amelyek elsősorban az irodalmi folyamatok nyitott logikája mellett foglalnak állást.” [1] Vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt alakíthatósága ki van szolgáltatva a jelenbeli kérdések horizontjának. A hagyomány és a nyelv viszonylagos, a jövő tervezhetetlensége pedig a kontextusok átrendeződésével és interakciójával kapcsolódik össze. A stabil és állandó irodalmi kánon eszménye megdőlt. Ma már tehát a kánonok és a kánonokhoz való hozzáférés is értelmezendő kérdéssé vált.

„Nincs olvasó, ki ne venne tudomást kánonokról, melyek egyrészt segítenek a megismerendő művek kiválogatásában, másrészt viszont korlátozzák az ízlés nyitottságát”[2]. Az értelmezők szempontjait tehát nagymértékben befolyásolják a különböző kánonok, hiszen meghatározzák mely műveket ismerheti és mely műveket nem. 

A meghatározatlanság felszabadítja a képzeletet a régi kategóriák igája alól, s lehetővé teszi az olyan irodalomalatti műfajok újraértékelését mint a fantasy és a sci-fi. Nem zárható ki tehát, hogy olyan művekkel találkozunk, amelyek újraszituálják a már rögzített regiszterekhez való viszonyunkat, s ennek következtében a kánonok strukturálhatóságát is át kell gondolnunk.

A rendszerek egymásra hatása együtt jár önnön rendszerszervező elveiknek és valóságkonstrukcióiknak újrafogalmazásával. Mindebből pedig az következik, hogy amit ma peremműfajnak nevezünk, nem biztos, hogy a jövőben is az marad.

Üdv mindenkinek!

Amint az a leírásból látszik, a blog főleg a peremműfajokkal kíván foglalkozni. Lesz itt minden - irodalom, filmkritikák, lemezkritikák, stb. Igyekszem minél gyakrabban jelentkezni, egyelőre heti min. egy poszt a cél.